Már annyi mindenről nem írtam, hogy jobb, ha a friss élménnyel kezdem, hogy ne maradjon el megint...
Tegnap biciklizni voltunk a környéken. Itthonról kilenc után indultunk, kényelmes tempóban eltekertünk egy darabig a bicikliúton Bozsok felé, de, mivel az egyik kísérőnk jól ismerte az utat, levágtuk a kanyart az erdőn át. Hát, nem mondom, volt egy-két meredek domb, én meg legalább egy éve nem bicikliztem... Kisebb-nagyobb nehézségek árán azért megérkeztünk Rohoncra, ahol a II. világháborúban meggyilkolt zsidó munkaszolgálatosok emlékére létrehozott szabadtéri kiállítást néztük meg a keresztpajtánál, és kísérőnk mesélt is arról, hogy hogyan lelte halálát ott kb. százhatvan ember. A történet érdekessége, hogy a tömegsírt, noha kétszer is kibontották korábban, nem sokkal a történtek után, ma nem találják, mert a helyiek nem tudják, hol van.
Rohoncon fagyiztunk is egyet a főtéren, ahol még mindig finom a fagyi, majd áttekertünk Markt Neuhodis-ba, ahol felkerestük Talos Kedl szobrászművészt, és családját. Eredetileg csak a kertben kiállított szobrokat szerettük volna megnézni közelebbről, azonban a háziak nagyon kedvesen fogadtak minket, Talos körbevezetett a kertben, ahol nemcsak a szobrok, de a növények is figyelmet érdemeltek pl. egy negyvenéves mamutfenyő vagy a kétszáz éves ciprusféle. A család annyira figyelmes volt, hogy nemcsak a kulacsainkat tölthettük fel vízzel, hanem meghívtak minket egy kávéra is. Ezt a kertben egy óriási kőasztal mellett ülve fogyasztottuk el, miközben beszélgettünk, illetve megismerkedtünk a háziasszony lányával, illetve aprócska unokájával is. Mint kiderült, a kisfiút Bozsokra viszik majd óvodába, hogy megtanuljon magyarul, mert sajnos a családban senki sem tud, pedig nagyon hasznosnak tartják. Mesélték azt is, hogy régen volt a faluban magyaroktatás, sokan is jártak, de a tanár, az egyik környékbeli pap, sajnos már nem tud menni, pedig nagy igény lenne rá. A világ már csak ilyen furcsa: mi Ausztriába hordjuk iskolába a gyerekeket, oda járunk vásárolni, ők meg hozzánk...
A csodaszép kúriából már nem a bicikliúton, hanem a rövidebb autóúton mentünk vissza Rohoncra, majd onnan egyenesen tovább Bozsokra, ahol megálltunk még egy limonádéra, majd Bucsun keresztül hazatekertünk. A kis kirándulásunk oda-vissza 55 km volt. :)
Ma a Kemeneshát volt a célpont. Reggel a kilenc órás pesti sebesvonattal utaztunk Ostffyasszonyfáig. A vonatút megint kalandos volt, mint mindig: itthon odakiabált a kalauz, hogy ne abba a kocsiba tegyünk fel a bicikliket, ami előtt álltunk. Visszakiabáltunk, hogy de ezen van a piktogram. Ja, akkor mégis oda. Jó. Leszállás Ostffyasszonyfán: szerintem itt van a peron. Jó. Vesszük le a bicikliket, kettő már lent van, amikor rohan át a kalauz az első osztályról, hogy de nem azon az oldalon van a peron, őt ezért nagyon meg fogják büntetni, stb. Jó. A többiek a másik oldalon veszik le a biciklit. Vonat el, mi át a többiekhez. Mint kiderült, a kalauz azt hitte, a másik oldalon van peron. Hát ott sem volt... Szóval tkp. mindegy lett volna, hol szállunk le, mindkét oldalon úgy kell leugrani a vonatról. Elindulunk, kiérünk az állomásépület elé. Merre kell menni? Jobbra. Biztos? Nem. Kérdezzük meg a vasúti őrházban lévőket. Jobbra, aztán balra. Oké.
A terv az volt, hogy visszafelé nézzük meg a hadifogoly-temetőt, de mivel útba esett, hát odafelé kanyarodtunk be. Mint kiderült, előzetes bejelentkezéssel látogatható, nincs mindig nyitva. Így ez kimaradt. Továbbmenve Ostffyasszonyfa felé, eltekertünk a Pannonia Ring mellett, ahol most is motorosok gyakoroltak. Jó hangosan. Az állomástól több kilométer tekeréssel később elértük a falut. Itt a művelődési ház Petőfi-kiállítását és a hadifogolytáborról szóló kiállítást néztük meg. Mindkettő érdekes volt, a helyi vonatkozásokat remekül illesztették bele a nagy egészbe.
Ostffyasszonyfáról átkerekeztünk Csöngére, eredeti úticélunkhoz, Weöres Sándor szülőfalujába. Itt a helyi Weöres-kiállítást néztük meg, ami nagyon színvonalas. Sok fénykép, dokumentum mutatja a be a költő és családja életét, amit eredeti tárgyak és versrészletek illusztrálnak. A második teremben a költő kitüntetései találhatók, illetve hozzákapcsolják pályatársaihoz, mestereihez, illetve azokhoz a kultúrákhoz, valamint szerzőkhöz, akik nagy hatást tettek rá (pl. Füst Milán, India, Kína, Dante, Shakespeare). Ezt két berendezett szoba követi, a költőé, valamint feleségéé, Károlyi Amyé, aki szintén költő volt. Az épület folyosójának falát az utazásaikról készült képek borítják. A csoport minden tagjának tetszett a kiállítás, mindenki talált számára kedves, érdekes dolgot. Az épület kertjében pár fedett pad és asztal található, ahol megebédeltünk, majd egy óra után visszaindultunk Sárvárra. Hazafelé még betértünk az evangélikus templomba, ahol megnéztük a helyi hagyományok szerint a karzat egyik könyöklőjébe Petőfi Sándor által karcolt szöveget is - állítólag, amíg Ostffyasszonyfán vendégeskedett Orlay Petrich Somával, átjárt Csöngére Tóth Rozáliához.
Az út Ostffyasszonyfa után az erdőn át vezet, kellemes tájon, madárcsicsergéssel, a természet illataival és sok dombbal... de a lejtő Sárvár-Hegyközségnél mindenért kárpótol - csak az a kár, hogy a végén fékezni kell, mert merőlegesen torkollik a nagy forgalmú 84-es főútba. Sárváron a várral szemben, a templom oldalában ittunk egy-egy jegeskávét míg jót beszélgettünk az irodalomról. Ezt követően elindultunk haza az erdőn át...
Csak egyszer tévedtünk el, de az egy nagyon szép út volt. Az erdei út tartogatott néhány kihívást: meredek domboldalt, betontömböket, hatalmas pocsolyákat, gödröket, beszáradt traktornyomot, de sikerrel vettünk az akadályokat, és sikeresen megérkeztünk Vépre. Itt vigaszdíjunk némi hűsítő és fagyi volt, majd szépen hazatekertünk az ipartelepen át. Ez az út is kb. 55 km lehetett.
