Az Orient expressz regénye

Rendhagyó módon most egy könyv kerül terítékre, Vladimir Fédorovski: Az Orient expressz regénye című írása. Az ok egyszerű: vonat, ráadásul nem is akármilyen vonat, hanem A vonat.

Maga a könyv teljesen véletlenül akadt a kezembe csütörtökön a FSZEK-ben, amíg vártam a raktári kérésemre. Ott helyben nekiálltam olvasni, s mivel tetszett, ki is kölcsönöztem. A kötet egy házaspár életének sorsdöntő pillanatától kezdve mutatja be múltjuk összefonódását az Orient expressz történetével, végigvezetve az európai történelem legfontosabb eseményein egészen a járat születésétől a rendszerváltásig egy izgalmas "nyomozás" keretében. Megismertet a vonat etikettjével, személyzetével, rendszeres utasaival. Számos kalandos epizódot, ismert és kevésbé ismert eseményt idéz fel a járat történetéből, olyan személyek segítségével, mint Mata Hari, Marlene Dietrich, Agatha Christie vagy Szergej Gyagilev. A járat útvonal-módosításait is taglalja a háborúk miatt, valamint részletesen elidőz egy-egy érdekesebb állomásnál, mint Isztambul, Prága vagy Budapest. Emellett, hogy ne pusztán az olvasók fantáziájára legyen bízva, hogy milyennek képzelik a kocsikat, bőséges képmellékletet is tartalmaz a könyv.

My fair lady

Ezúttal a Pesti Magyar Színházban jártam, a My fair lady előadásán. Az elejét nagyon élveztem, jók voltak a poénok, az énekek, a táncok. Még a fogadás is tetszett, no meg a küszködés, hogy a kis virágáruslányból miként próbáltak dámát faragni. A "csudijós" dal kicsit kiverte a biztosítékot, igen bárgyúnak és komolytalannak éreztem, de persze értem én, hogy ez jellemezte az utca népét, de attól még fájt. Jókat derültem azon is, hogy Eliza miként tudja elrontani a szavak kiejtését, és ezen Higgins professzor hogyan dühöng. Pickering ezredes pedig a lovagiasság díszpéldánya. Eliza apja és bandája viszont kifejezetten szórakoztatók voltak. Amivel nem tudtam mit kezdeni, az az időnként a belső térbe beözönlő szobalányok és inasok hada, hol gyertyával, hogy csak énekelve - azon kívül, hogy bejöttek, meg kimentek, nem volt semmi funkciójuk a közönség felé, ami roppant zavart. Az első felvonás ennek ellenére összességében tetszett.

A második azonban csupa erőlködés volt, az a jópár kört, amit Eliza és Henry futottak, mire összejöttek, kihagyható lett volna, és mindenki elégedetten távozhatott volna. Így túlerőltetett volt, feleslegesen, mert az első felvonás remekül elszórakoztatta a közönséget.