Günesi Gördüm

Avagy Láttam a Napot. Török film, 2009-ben készült. Az előbb néztük meg a többiekkel a szakirányról.

Megrázó, ugyanakkor magával ragadó film, akárcsak a Farkasok völgye. A fele filmet sikerült végigbőgnöm, ami nem kis teljesítmény: egy rakás fiú, villanyfény és törökül beszélő angol feliratos film...

Többféle vetülete is volt, nem kifejezetten a kurd-török ellentétre volt kihegyezve, noha a főszereplő családnak török utasításra kellett elhagynia szülőfaluját a keleti határnál, s nyugatra - egy részüknek valóban Nyugatra - költözniük, miután az egyik falubeli terroristának állt fiú meghal. Megjelent benne a vidék-város ellentéte is: a család nem csak öltözetével, hanem a hagyományost megtartani igyekvő életkörülményeivel is kilógott a nagyváros, Isztambul világából. Sorra érik őket a tragédiák: az anya kórházba kerül hetekre, a kisgyerekek idős, vak nagyapjukkal, és unokatestvérükkel - aki éppen egy kiadós verésből lábadozik - maradnak otthon, amikor a két nagyobb lemegy játszani, a két kisebb lány pedig berakja a mosógépbe a kisöccsüket... A gyerekek ezután intézetbe kerülnek, majd az anya felgyógyulása után visszaszöknek a falujukba.

Egy másik szál az identitását kereső fiatal fiút mutatta be, aki már otthon is érezte, ő más, mint a többiek, de csak a nagyváros nyújtott lehetőséget számára arra, hogy ezt fel is fedezze magában - transzvesztitának állt, de bátyja ezt a döntést képtelen volt elfogadni, így sorsa tragikus véget ért.

A harmadik, legkevésbé szomorú szál Norvégiába kalauzolt minket, ahol a családod először ki akarják toloncolni illegális bevándorlás miatt, de az apa könyörgése, és a fiú nyomorúsága (fél lábát levitte egy taposóakna) végül megszánja a bírákat, és maradhatnak. Munkát is találnak, szép lakást, a fiú pedig műlábat kap.

 Nem egy vidám film, és talán nem is érhet a valóságban ennyi csapás egyszerre egy családot, de jól szemlélteti azt, hogy mihez vezethet az ellentétek kiéleződése.

Eisenbahn...

... azaz vasút. A definíció szerint:

A vasút kötöttpályás közlekedési rendszer, amelynek az elemei a vasúti pálya és a köré épülő vasúti infrastruktúra, illetve a többnyire vonatban közlekedő vasúti járművek.

(Forrás: wikipédia: Vasút szócikk)

 Nemes egyszerűséggel valami gyerekkorból rám maradt szenvedély, amitől még a MÁV sem tud eltántorítani, pedig kitartóan dolgozik rajta. Családi elbeszélések szerint kicsi gyerekként sétálni a "jonatámolásra" kellett vinni, ahol legalább annyira örültem a mozdonyoknak, mint más kisgyerek a kutyáknak. Persze ez nem meglepő annyira, ha valaki tudja, hogy Barbie helyett nekem építőkocka és Matchbox kellett...

Kicsit őrültnek szoktak nézni, hogy a jelenlegi hazai állapotok mellett is szeretek vonattal utazni. Még nem láttam magam kívülről, de valamiféle áhítatos ábrázatot öltve tudom végigülni a vonatutat, kifelé bámulva az ablakon. Az InterCitynél már annyira nincs ez meg, főleg úgy, hogy négy éve járok ezen a vonalon, de a gyorsvonatnál nemcsak a tájat szeretem szemlélni, hanem a kerekek kattogását is hallgatni - néha olyan, mintha visszautaznék az időben abba a korba, amikor még újdonságnak számított a vasút, és érdeklődve, enyhe megilletődöttséggel szálltak fel rá az utasok. A másik dolog, ami megfogott benne, hogy olyan tájakra is eljuthatok vele, ahová autóval nem lehet, legfeljebb gyalog - pici és jelentéktelen halandónak érezheti magát az ember, amikor áthalad az ősidők óta álló sziklafalak közt a vonattal, vagy egy hegyoldalban halad, s az ablakból kinézve az alant tátongó mélységet látja.
Tavaly(előtt) lehetőségem nyílt Ausztriában tölteni pár hónapot - természetesen a vonatozás ott sem maradhatott ki a programból. Az ÖBB természetesen fényévekkel a MÁV előtt halad a szolgáltatás színvonalában és szervezettségben is, valamint a járműparkját tekintve. Elég, ha azt vesszük, hogy a kedvenc mozdonyomból, a Siemens Taurus névre keresztelt villamosmozdonyából a MÁV-nak 10, a GySEVnek 5 (bár ez szerintem több, de mindegy) van, míg az ÖBB-nek 282...
A nevezetes mozdony:

 

A szerelem nagy úr, így nem meglepő, hogy a háttérképem is egy ÖBB-s Taurus. Valamint az sem, hogy míg más normális embernek a telefonjában gyerkőc / kutya / virág képek vannak, addig nekem mozdonyok. A Keletiben rendszeresen megnéznek, mikor megyek az éppen beérkező railjet-et fényképezni - egyébként valami rejtett érzékkel rendelkezem a tekintetben, hogy mikor kell oda kimenni helyjegyet venni, mert mindig áll bent egy railjet.

Egyszer utaztam is vele, az élménybeszámolót lásd ITT. Ma már napi hét pár közlekedik Bécs és Budapest között, de amikor utaztam vele, akkor még csak napi kettő volt.
Ausztriában mint már említettem, kicsit szervezettebben mennek a dolgok, mint nálunk - ott nem akadály, hogy esik a hó, pedig náluk több van, mint mifelénk, sem az, hogy hegyeken kell átvágni - a meredekebb emelkedőkön hátul is tolja egy mozdony a szerelvényt, mint például Semmeringen, ahová egyszer egy kedves ismerősöm, aki tudja, hogy rajongok a vonatokért, felvitt. Természetesen a vasútállomás volt a kedvenc helyem - de csak az alagút és a völgyhidak után. De vágyaim netovábbja továbbra is ez:

Igen, az Orient Expressz. Vonat is, töri is, hegyek is, és még erre is jár. Csak valaki dobjon meg egy jeggyel, elég lesz a Budapest-Isztambul szakaszra...
A fentiek alapján nem hiszem, hogy bárkit is meglepek azzal, ha közlöm, hogy a töris szakdogámat vasútépítésből írom... :)

Revűzió

Szombaton reggel a portás bácsi megkérdezte, hogy hazamegyek-e. Mondtam neki, hogy csak délután, mert színházba megyek otthon. Kíváncsi volt, hogy mi az, amiért megéri 3 órát utazni hétvégén. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy tudja, hogy miről van szó, még azt is, hogy Jordán Tamás rendezte - állítólag az mtv1-en volt ismertetője az előadásnak.

Hazaérve nem sok időm maradt elkészülni, barátnőm negyed hétre jött értem, és irány az MMIK. Utoljára valamikor óvoda - alsó tagozat magasságában jártam a színházteremben bábszínházi előadáson, és az épületben is utoljára  hatodikban. Korán odaértünk,, mivel szombat este szinte egyáltalán nincs forgalom a városban, így volt időnk megfigyelni az érkező művészeket, illetve a közönséget. Zolival is sikerült összefutni - szegénynek megint majdnem a nyakába ugrottam, de mentségemre szolgáljon, hogy november óta nem találkoztam vele. Szépen lassan befutott mindenki - volt, aki szó szerint. A közönséget elnézve felfedeztem általános iskolai némettanárom, Devecsery Lászlót, illetve Haumann Pétert és feleségét is. Hét óra után pár perccel kezdődött az előadás.

Itt kell kitérnem arra a sarkalatos kérdésre, hogy mit keres két huszon-egynéhány éves leányzó az 1966/67-es táncdalfesztivál "újraértékelésén". Az első, és legfontosabb szempont természetesen az volt, hogy megnézhetjük, hogy énekel a két Zoli. Valamint a társulat többi tagja. Emellett én ismertem a dalok nagy részét. Harmadsorban sok jót hallani az előadásról a városban.

A színházi honlapról kiderül, így nem írom le, milyen dalok hangzottak el, azt viszont igen, hogy nagyon tetszett az ötlet, hogy egy-egy korabeli anekdotával, viccel, vagy pusztán az akkori történések felidézésével vezette fel Verebes István és Sztankay Orsolya a dalokat. A számok alatt pedig kivetítőn korabeli felvételeket lehetett figyelemmel kísérni. A fellépők mindannyian zajos sikert arattak produkcióikkal, különösen az első két-három dal után, mikor már mind a zsűri, mind a közönség felengedett. Abból a szempontból is érdekes élmény volt az előadás, hogy megfigyelhettük, kik a társulatból a közönségkedvencek - persze a "felmérés" nem reprezentatív, mivel az átlagéletkor kb. 55 év volt, de tekintettel arra, hogy éppen most hallottam, hogy a Direktor Úr nem elégedett a színházba járó fiatalok számával, annyira nem meglepő. Tehát, a kedvencek: Szabó Tibor egyértelműen, Kiss Mari és Kálmánchelyi Zoli - vele egy hete éppen együtt utaztam haza. Németh Juditnál nem igazán tudtam eldönteni, hogy személyének, vagy az előadásának szól a taps, merthogy utóbbi fergeteges volt - meg is nyerte az "újraértékelt" fesztivált.

Ami újdonság volt, hogy a felújítás miatt a Hemo helyett az MMIK-ban volt az előadás - ez viszont negatívumként maradt meg bennünk: kicsi a hely a nézőtéren, kemények a székek, és a színpad is kisebb, ami a fellépőknek is nemegyszer gondot okozott. Viszont, hogy jót is írjak,nagyobb a nézőtér, két ruhatár van, és olcsóbb a büfé, mint a Hemóban.

Zolival az előadás után is találkoztunk, gratuláltunk is neki, nagyszerűen adta elő mindkét dalt, bár az elsőnél a közönség még nagyon punnyadt, nem volt vevő a lendületére. Bezzeg a másodiknál! Majdnem meg is nyerte a rögtönzött döntőt. Summa summarum, remek este volt, még mindig dúdolgatom a Nem leszek a játékszered-et....