Alsó-Ausztria

A változatosság kedvéért megint a szomszédban voltunk kirándulni, ezúttal a Fertő-tó környékét vettük célba.

Reggel hatkor volt a gyülekező, ami a későbbiekben korainak bizonyult, ugyanis reggel nyolcra kiértünk első célállomásunkra, Boldogasszonyra (Frauenkirchen).

Itt megnéztük a templomot, ami Burgenland egyetlen bazilikája - pontosabban basilica minor.

Mivel a kiállítás csak kilenckor nyitott, elsétáltunk a zsidó temetőhöz, ami pedig azért nem volt nyitva, mert ugye szombat volt... sebaj, valamivel elütöttük az időt. Kilenckor megnéztük a kiállítást, amely kegytárgyakat mutatott be a középkortól napjainkig.

Innen tovább indultunk Barátudvarra (Mönchhof), ahol egy magán - igen, jól látja a kedves olvasó - falumúzeumot néztünk meg, ami a múlt századi életet mutatta be, egy komplett falu képében. Mindenhez hozzá lehetett nyúlni, kipróbálni, megnézni.

A viszonylag kis alapterület ellenére van iskola, pékség, rövidárubolt, hentes, jégpince, vámház, határállomás, katolikus templom, evangélikus imaház, kripta, jégpince, kötélverőműhely, stb. Itt található egy leírás a falumúzeumról, itt pedig egy magyar nyelvű térkép hozzá. Érdemes megnézni, ha valaki a Fertő-tó környékén jár.

 Kuglipálya

 Sziklakert

 Tó ladikkal

Délben a gyülekező után buszra szálltunk, és útban Hainburgba megálltunk Pándorfalu (Parndorf) mellett egy római kori császári villa romjainál, amihez rengeteg tájékoztató tábla volt mellékelve, magyarázatokkal és számos ásatási és rekonstrukciós képpel.

 Nagyaula

A romok mellett van egy kis kilátó-domb, rajta paddal, ahonnan remekül belátható a romterület. Azért, hogy valami negatívat is írjak, lenyírhatnák a füvet...

Ezután kezdődtek a gondok. Elindultunk Hainburgba, igen ám,  de azt nem írta ki a GPS, hogy van egy alagút, ami 3,5 m magas. A mi buszunk meg 3,72... Újratervezés. GPS ott akar átvinni... A körforgalomban kimentünk a következő kijáraton, az meg felvitt a Duna-hídra. Na, ott forduljon meg, aki tud egy ilyen böhöm nagy busszal. Felvetettem, hogy ha már úgyis átjöttünk a másik oldalra, nem ütemezhetnénk-e át a programot, és Orthba mennénk előbb, az úgyis hatkor zár. Dehogynem. Oké, akkor Orth an der Donau, nemzeti park.

Ott se járt korábban természetesen senki, így kénytelenek voltunk a táblákra hagyatkozni - szerencsére Ausztriában nem lopják el őket, és még oda is mutatnak, ahova kell. Meg is lett a kastély, bementünk megkérdezni, hogy ekkora csoporttal bemehetünk-e. Jól is tettük, mert a kiállításra nem mehetett be ennyi ember, csak a szigetre. Viszont egy kedves ott dolgozó férfi felajánlotta, hogy akik tudnak németül, menjenek be, háromkor indul egy csoport, és ők meséljék el a többieknek, mit láttak. Így is lett, mi hárman elváltunk a szigeten a csoporttól, és elmentünk a vezetésre. A többiek meg a parkba, ahol voltak kecskék, teknősök, kígyók, halak, rákok, rovarok, meg úgy általában minden, ami egy ártérben él. Kiállítás. Egy hölgy volt az idegenvezető, aki nem sokat törődött a szép kiejtéssel, de még azzal se, hogy figyel-e rá valaki. Az első teremben egy interaktív színpadi játékot kellett előadni az árterek kialakulásáról, persze segítséggel. Nagyon ötletes mozgatható bábok vannak, mindegyik hátulján leírás, hogy milyen állat, növény van rajta. Innen egy vetítőszobába mentünk, ahol egy fekvő hatalmas képernyő, és egy kisebb fali volt, ami bemutatta a Duna-menti árterület kialakulását, illetve főbb nevezetességeit. A harmadik teremben egy szinte az egész termet betöltő térkép volt, amin az idegenvezető hölgy bemutatta a folyó szakaszait, illetve tartott egy rögtönzött vízrajzi kiselőadást is - itt a közepe táján elvesztettük a fonalat a köbméterben megadott percenkénti vízhozamnál a különböző mederszélességeknél...
 Ez is interaktív volt: papucsot húzva lehetett a különböző kinagyított részleteket megkeresni a műholdas felvételen, (világító) nagyító segítségével. A negyedik, és egyben utolsó teremben egy rövid kisfilmet néztünk meg a nemzeti parkról, ez nagyon szájbarágós volt, még egy kisgyerek is értette volna. Innen kiérve megkerestük a csoportot, és amíg ők összegyűltek, megkerestük Kamival a víz alatti megfigyelőállomást, hogy a fő attrakcióból mi se maradjunk ki. Persze azok a francos halak nem folyton elúsztak előlünk?! Aztán futás vissza a csoporthoz, majd buszkeresés. Nagy nehezen meglett mindenki, akkor irány az utolsó állomás, Hainburg an der Donau.

 Patak a kastélyparkban

Európai mocsári teknősök

Víz alatti megfigyelőállomás

Halak

A hídon ment előttünk egy Ford Anglia - aki látta / olvasta a HP második részét, annak ismerős lehet.

Természetesen a GPS még mindig az alagúton akart átnavigálni minket. Az nem igazán jó, keressük meg a híd alatti utat. Na, ez valahogy nem volt kitáblázva. Tehetségesen el is rontottuk a befordulást... Aztán rossz felé indultunk tovább - ezt én néztem el, bevallom töredelmesen - úgyhogy az első kereszteződésben megfordultunk - roppant "szabályosan". Nagy nehezen belőttük a helyes utat, ami történetesen az egész hegyet megkerülte. Viszont így megnéztük Pozsonyt is. A buszon utazó idősebb egyleti tagok nem hitték el, hogy az a sok nem éppen szép kocka Pozsony, hát az hogy kerülne már ide?! És egyébként is, a vár nincs is ott. (Persze, mert a panelektől és a hegytől nem látszik...) Jó, rájuk hagytuk. Nagyjából két perc múlva jobbra feltűnt a ... pozsonyi vár. Erre mindenki: Jééé, az ott Pozsony! Pfff. Ezt mondtuk két perce is... Amúgy nem a házakat meszelik fehérre és van piros cserepük? Csak mert jelenleg így néz ki a vár...

Eme kellemes 17 km-es kitérő után megérkeztünk Hainburgba, meglett a parkoló is, megegyeztünk, hogy bemegyünk közösen a városközpontba, és meglátjuk, mi legyen. Térkép csak nálam volt, így én lettem az idegenvezető. Nos, a város sokkal-sokkal kisebb, mint én gondoltam. Nagyjából öt perc alatt voltunk a városközpontban, ahol kettéváltunk, a vállalkozó kedvűek elmentek megmászni a várhegyet, ami 200 m-rel magasodott a város felett, a többiek, zömében idősebb hölgyek, maradtak velem, és rendeztünk egy rögtönzött városnéző sétát. A plébániatemplomban egy kedves bácsi - aki valószínűleg a sekrestyés volt - nagyon megörült, hogy Szombathelyről jöttünk, és mesélt sok-sok érdekes dolgot a templomról, olyat is, ami nem szerepelt az útikönyvekben. Sőt, annyira rendes volt, hogy felkapcsolta az oltár világítását, hogy teljes pompájában megnézhessük.

Itt egy negyedórát legalább eltöltöttünk, majd elindultunk a Wienertor felé, ami a város nyugati kapuja. Ez is roppant messze volt, olyan két percre a templomtól. Ebben működött a városi múzeum, de szombaton estefelé már nem volt nyitva.

Itt némi nézeteltérés támadt - leginkább a korom miatt - és páran úgy döntöttek, egyedül mennek tovább, mert ők a Dunát akarják látni, meg az Ungartort. Öten indultunk a Fischertorhoz, útba ejtve a Kulturfabrikot, a volt dohánygyár épületét, ami mag kultúrközpontként funkcionál. Mire innen visszatértünk az eredeti útvonalra, addigra hogy - hogy nem, újra vagy tizenöten voltunk. A Fischertort is elértük egy rövid sétával, a beszédes nevű Blutgasse végén állt.

A kapun áthaladva máris a part közelében jártunk, csak közben építettek egy vasútvonalat, így annak boltíve alatt lehet manapság kisétálni a partra. Hatalmas öröm, hogy megvan a Duna, tiszteletét tette a vízen éppen egy Twin City Liner járat is, helyes kis hullámokat keltve.

 TCL-járat útban Pozsonyba

A parton ücsörögtünk egy sort, majd visszaindultunk a buszhoz, megkerülve a víztornyot. Időre vissza is értünk, természetesen a várba menők még sehol. Fél óra múlva futottak be, így fél nyolc után indultunk haza.

 A Duna Bécs felől - háttérben a Bernsteiner Bundesstrasse hídja

 A Duna Pozsony felől - jobb oldalt a sétahajó-kikötő

Víztorony és vasút a busztól nézve

Hainburgi kikötő

A hazaút 145 km volt eredetileg, de persze, hogy nem fordultunk le Edelsthal felé... Így benéztünk Kittsee-be is, ahol rengeteg szélkerék termeli az áramot.

Párszor kereszteztük az autópályát, de sikeresen eljutottunk Mönchhofba, ahonnan már ismerős volt az út reggelről. Végül este tíz körül értünk haza Szombathelyre.

Német Nagykövetség

Visszanézve a címkefelhőre és az archívumra, feltűnt, hogy nem írtam arról, hogy jártam a budapesti német nagykövetségen pár napja. A kollégiumból szervezték a látogatást, pontosabban az egyik elsőéves, aki mellesleg földim is, tehát az ő fejéből pattant ki az ötlet, hogy érdemes lenne meghallgatni, mit tud egy magyar egyetemistának mondani a német kultúrreferens.

A Várban találkoztunk, a jelentkezett kilenc fő helyett heten, majd az átvizsgálás és csomagok lerakása után bevezettek minket egy előadóterembe, ahol innivalóval, ropogtatnivalóval és kávéval vártak minket. - fűtéssel azonban nem, úgyhogy egész végig meg akartam fagyni, mivel kint esett az eső. A referens kedves fiatalember volt, tudott magyarul is, és nagyon örült, hogy németül akarunk beszélni, nem angolul. Megnéztünk egy rövid filmet Németországról, mesélt az itteni munkájáról, és arról, hogy milyen lehetőségeink vannak, ha Németországban szeretnénk képezni magunkat, vagy ott tölteni gyakorlatunkat. Kaptunk tájékoztató füzeteket Németországról és a DAAD-ösztöndíjakról. Kb. másfél-két órán át beszélgettünk, ami érdekes volt, különösen, hogy mi mindenben vesz részt Magyarországon a német állam. Az is szimpatikus volt, hogy mindenkivel kezet fogott érkezéskor és távozáskor is, no meg az, hogy mindenre volt válasza akkor is, ha fogalma sem volt a kérdésről. :)

Herner Ferike faterja

Kedden voltunk az MMIK-ban megnézni a címben nevezett darabot.

Elöljáróban annyit, hogy alapvető motivációnk az volt, hogy Zoli rendezte. Emiatt sikerült kettőnél többen menni, pontosan nyolcan voltunk. A helyszín pedig az MMIK bábszínháza, ahol roppant hangulatosan székeken és iskolai tornapadon lehetett ücsörögni - és roppant kényelmetlen is. A terem kicsi, kb. ötven fős, de tele volt, a lépcsőn is gubbasztottak páran. A színpad is kicsi, a teret igyekeztek maximálisan kihasználni, még az ajtó és a színpad közti pár lépésnyi helyet is. Mindezen viszontagságok ellenére (avagy éljen a színházépítés a HEMO-ban) a darab rendkívül ... ütős volt.

Azok közül, akikkel mentem, pár embernek nem tetszett a darab, és becsületesen le is szólták, nekik csak az tűnt fel, hogy mennyit káromkodnak benne. Ezt valamiféle védekező reakciónak érzem az ellen, ami a darab mondanivalója, s az nem túl vidám.

A mai magyar valóságról fest képet, az egyszerű, segélyből élő falusiak szemével, akiknek nyelvi kifejezőkészsége nem éri ugyan el az érettségin megkövetelt színvonalat, de éppen ezért, nagyon kifejező. Egyszerű életük látszólag a munka elsinkófálása és a pia körül forog, pedig mindkettő mögött mást is lehet látni, például azt, hogy mennyi felesleges munkát végeztetnek el (árokásás), csak, hogy lekössék minél olcsóbban a munkaerőt, pedig azt lehetne valóban hasznos dolgokra is fordítani. Ezt ők is érzik, nem is nagyon tesznek semmit, hogy az árok kész legyen, hiszen jövő tavasszal ugyanezt fogják tenni ugyanitt. Ez kapcsolható a másik fő témához is, a teljes kilátástalanság, reménytelenség érzését közvetíti.

Érdekes volt számomra az is, hogy a média miként jelenik meg a darabban: a tv, rádió az, ami befolyásolja gondolkodásukat, és kételkedés nélkül elhisznek mindent, amint a bulvársajtó állít. Ebből kerekedtek ki az első felvonás fergeteges poénjai, a pesti élet fitymálása, a meztelen, tányérsapkás néger rendőr, vagy éppen a szerencsétlen számok kérdése: a hatos és a hetes, de buszban a hetes (ez ugyan pesti viszonylatban hangzott el, de pikáns csavart adott neki a tény, amit csak a helyi közönség vett észre, hogy nálunk a temetői járat száma a hetes...).

A második felvonás sokkal komorabb, már nem nagyon van min nevetni. Herner Ferike családja szintén követi a tipikus mintát: addig nyomják el magukban a problémát, vagy keresnek rá felszínes, tüneti megoldást, amíg végül az egész életük tragédiába torkollik. Szépen lassan derül ki, mi történt a családdal, és az, hogy az egyszerű emberek miként kapcsolnak össze régen történt eseményeket az újakkal, és hogyan hat rájuk az, ha valami fontos dologgal egyszer kapcsolatba kerülnek. Ez is lesz az egyik főhős végzete, mikor túlságosan nagy hangsúlyt helyez önnön szerepére H.F. történetében - végül olyasmiért hal meg, ami nem az ő hibája, sőt, ha a tv-ben nem látja az esetet az anyja, talán eszébe sem jut.

Fatális véletlenekből nincs hiány, Papi Jóska története, Ferike anyjának ellehetetlenedése a faluban, az árokásók élete - mind-mind a kilátástalan helyzetből erednek, és abból, hogy mindenki elhanyagolja őket, senkit nem érdekel, hogy ők miként élnek, mint gondolnak, és egyáltalán, milyen tagjai a társadalomnak.

Reményeim szerint nem ennyire súlyos a helyzet, de a hírekben a napokban számos olyan halálesetről tudósítottak, ami döbbenetes és értelmetlen számomra, és úgy gondolom, azzal, hogyha ezekkel az emberekkel törődtek volna - nem pátyolgatásra, csak munkára, alapfokú oktatásra gondolok -, akkor elkerülhetők lettek volna. A darab végén többször is visszatapsolták a színészeket, de a megszokott ováció elmaradt, nem illett a hangulathoz. A harsány tömeget is a halkan gratuláló, magukban elmélkedő, vagy halkan beszélgető csoportok helyettesítették. Jó adag gondolkodnivalót kaptunk.

Jöjjenek a linkek:

2003-as kritika (időkezelés, karakterek)

http://hay.irolap.hu/hu/horvath-maria-minden-ugy-lesz-ahogy-mondom%E2%80%A6

A 2010. májusi előadás próbái (8 tudósítás az előkészületekről, linkek az oldal alján)

http://www.wssz.hu/tartalom/cikk/46893_kulso_tekintet

Egy másik írás a próbáról

http://www.wssz.hu/tartalom/cikk/46594_sorsot_talalni_herner_ferike_es_a_videk_dramaja

Az előadás kritikája

http://kimozdulo.hu/%E2%80%9Eazert-csak-elgondolkodik-az-ember%E2%80%9D-weores-sandor-szinhaz-herner-ferike-faterja-szinhazkritika

És még egy

http://vaskarika.hu/hirek/reszletek/2320/a_herner_ferike_faterja-istendrama_egy_istenhata_mogotti_faluban/

Sziporkák

Ami eszembe jut az elmúlt hónapokból.

Egyik pénteken arab irodalom órán ülünk, a közlekedési lámpánál kigyorsít egy motoros. Tanár beszél, de erre bennreked a mondanivaló, és megállapítja, hogy ő ezt nem érti, hogy ez miért jó. Próbáljuk megmagyarázni, de nem fogékony rá. (Megj.: A bátyja köztudottan nagy motoros.)

Kora tavasszal az egyik szombathelyi turkálóban esett meg az alábbi eset: Válogatunk a plüssök közt fogadott húgommal, felnőttek (khm, én ilyenkor nem annak számítok.) valahol másutt. Húgi talál egy kézre húzható oroszlánbábot, sörényét remekül lehet igazítani, meg is állapítja, hogy "masochistic lion" (aki számára nem tiszta, mi is ez, használja az oldalsó keresőprogramot). Mikor hozzám került, sikerült felfedeznem, hogy élethű oroszlán, és a következő kijelentésre ragadtattam magam egy boltnyi ember előtt: "Jé, ennek van farka!"

Szintén péntek, ugyanez az óra és oktató. Makámák a téma, hasonló műfajt keresünk a világirodalomban. Meg is lesz, a haiku. Tanári közbevetés: "Nem tudok mit kezdeni azzal az információmorzsával, hogy az e...-i polgármester haikukat ír." Nos, mi sem.

Egyik szerdán kint hét ágra süt a Nap, nincs mit olvasnom, az órám meg cirka három óra múlva kezdődik. Fél óra szenvedés után felbattyogok a tanszékre, és bekopogok az egyetlen emberhez, aki a nap bármely szakában bent van, és elé álltam a következő kéréssel: "- Tanár úr, adjon nekem egy KÖNYVET! - Milyet? - Bármit, csak olvasni lehessen." Így kaptam kölcsön egy 1911-es angol könyvet az iszlám világról.

Szintén péntek, még mindig irodalom, apróbb sziporkák: "korlátozottan csapongó", "szavakész", "vegyünk egy filmet, mint a Titanic"... - utóbbinál igencsak randa pillantásokat kapott válaszul, így próbálta menteni a helyzetet, hogy az nem valami jó film, de ezt már le nem mossa magáról...

Balfácánt vacsorára

Avagy színházbérlet, 2. felvonás.

Szombaton 15 órás kezdés. Előtte némi kavarodás, a magyar nyelv bizony a magyaroknak is nehéz néha ("Ott vársz meg, vagy a színház előtt? Igen."), de időben odaértünk. Átlagéletkor mint legutóbb, olyan ötven körül, előttem, mint mindig, egy magasabb hölgy ült. Nem irigyeltem a mögöttem ülőt.

Rövid, ámde velős összefoglalása a darabnak:

Végy egy milliomos könyvkiadót, deréknál vágd ketté hexensusszal, spékeld unatkozó feleséggel és misztikummal átitatott, excentrikus külsejű szeretővel. Hagyd főni levében néhány órát, majd a fedőt levéve pirítsd zsírjára! Visszamaradt javát szűrd le futball-drukker adóellenőrrel, megszállott makett építővel add meg savát-borsát, hogy a kétórás kulináris ütközet után feltálalhasd a BALFÁCÁNT VACSORÁRA!

(József Attila Színház)

 A két főszereplő Kern András és Koltai Róbert voltak, ez mindent elmond, azt hiszem. A kedvenc megszólalás, amit sikerült megjegyeznem a második felvonás elejéről: "Hát maga meg hogy néz ki?! Ha elmegy a turkáló mellett, bebálázzák!" Az egyetlen negatívum számomra a káromkodások nagy mennyisége volt. Nem, mintha én olyan szépen beszélnék, de számomra furcsa, hogy egy színházi előadásban egyáltalán van benne, nem, hogy ennyi. Azt hiszem, mindegyik darabban volt, amit  láttam az utóbbi években, talán csak a Bécsben látottakban nem, vagy legalábbis nem ilyen hangsúlyosan.
Legközelebb a Miniszter félrelép lesz terítéken.