Kedden voltunk az MMIK-ban megnézni a címben nevezett darabot.
Elöljáróban annyit, hogy alapvető motivációnk az volt, hogy Zoli rendezte. Emiatt sikerült kettőnél többen menni, pontosan nyolcan voltunk. A helyszín pedig az MMIK bábszínháza, ahol roppant hangulatosan székeken és iskolai tornapadon lehetett ücsörögni - és roppant kényelmetlen is. A terem kicsi, kb. ötven fős, de tele volt, a lépcsőn is gubbasztottak páran. A színpad is kicsi, a teret igyekeztek maximálisan kihasználni, még az ajtó és a színpad közti pár lépésnyi helyet is. Mindezen viszontagságok ellenére (avagy éljen a színházépítés a HEMO-ban) a darab rendkívül ... ütős volt.
Azok közül, akikkel mentem, pár embernek nem tetszett a darab, és becsületesen le is szólták, nekik csak az tűnt fel, hogy mennyit káromkodnak benne. Ezt valamiféle védekező reakciónak érzem az ellen, ami a darab mondanivalója, s az nem túl vidám.
A mai magyar valóságról fest képet, az egyszerű, segélyből élő falusiak szemével, akiknek nyelvi kifejezőkészsége nem éri ugyan el az érettségin megkövetelt színvonalat, de éppen ezért, nagyon kifejező. Egyszerű életük látszólag a munka elsinkófálása és a pia körül forog, pedig mindkettő mögött mást is lehet látni, például azt, hogy mennyi felesleges munkát végeztetnek el (árokásás), csak, hogy lekössék minél olcsóbban a munkaerőt, pedig azt lehetne valóban hasznos dolgokra is fordítani. Ezt ők is érzik, nem is nagyon tesznek semmit, hogy az árok kész legyen, hiszen jövő tavasszal ugyanezt fogják tenni ugyanitt. Ez kapcsolható a másik fő témához is, a teljes kilátástalanság, reménytelenség érzését közvetíti.
Érdekes volt számomra az is, hogy a média miként jelenik meg a darabban: a tv, rádió az, ami befolyásolja gondolkodásukat, és kételkedés nélkül elhisznek mindent, amint a bulvársajtó állít. Ebből kerekedtek ki az első felvonás fergeteges poénjai, a pesti élet fitymálása, a meztelen, tányérsapkás néger rendőr, vagy éppen a szerencsétlen számok kérdése: a hatos és a hetes, de buszban a hetes (ez ugyan pesti viszonylatban hangzott el, de pikáns csavart adott neki a tény, amit csak a helyi közönség vett észre, hogy nálunk a temetői járat száma a hetes...).
A második felvonás sokkal komorabb, már nem nagyon van min nevetni. Herner Ferike családja szintén követi a tipikus mintát: addig nyomják el magukban a problémát, vagy keresnek rá felszínes, tüneti megoldást, amíg végül az egész életük tragédiába torkollik. Szépen lassan derül ki, mi történt a családdal, és az, hogy az egyszerű emberek miként kapcsolnak össze régen történt eseményeket az újakkal, és hogyan hat rájuk az, ha valami fontos dologgal egyszer kapcsolatba kerülnek. Ez is lesz az egyik főhős végzete, mikor túlságosan nagy hangsúlyt helyez önnön szerepére H.F. történetében - végül olyasmiért hal meg, ami nem az ő hibája, sőt, ha a tv-ben nem látja az esetet az anyja, talán eszébe sem jut.
Fatális véletlenekből nincs hiány, Papi Jóska története, Ferike anyjának ellehetetlenedése a faluban, az árokásók élete - mind-mind a kilátástalan helyzetből erednek, és abból, hogy mindenki elhanyagolja őket, senkit nem érdekel, hogy ők miként élnek, mint gondolnak, és egyáltalán, milyen tagjai a társadalomnak.
Reményeim szerint nem ennyire súlyos a helyzet, de a hírekben a napokban számos olyan halálesetről tudósítottak, ami döbbenetes és értelmetlen számomra, és úgy gondolom, azzal, hogyha ezekkel az emberekkel törődtek volna - nem pátyolgatásra, csak munkára, alapfokú oktatásra gondolok -, akkor elkerülhetők lettek volna. A darab végén többször is visszatapsolták a színészeket, de a megszokott ováció elmaradt, nem illett a hangulathoz. A harsány tömeget is a halkan gratuláló, magukban elmélkedő, vagy halkan beszélgető csoportok helyettesítették. Jó adag gondolkodnivalót kaptunk.
Jöjjenek a linkek:
2003-as kritika (időkezelés, karakterek)
A 2010. májusi előadás próbái (8 tudósítás az előkészületekről, linkek az oldal alján)
Egy másik írás a próbáról
Az előadás kritikája
És még egy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése