Reggel hatkor volt a gyülekező, ami a későbbiekben korainak bizonyult, ugyanis reggel nyolcra kiértünk első célállomásunkra, Boldogasszonyra (Frauenkirchen).
Itt megnéztük a templomot, ami Burgenland egyetlen bazilikája - pontosabban basilica minor.
Mivel a kiállítás csak kilenckor nyitott, elsétáltunk a zsidó temetőhöz, ami pedig azért nem volt nyitva, mert ugye szombat volt... sebaj, valamivel elütöttük az időt. Kilenckor megnéztük a kiállítást, amely kegytárgyakat mutatott be a középkortól napjainkig.
Innen tovább indultunk Barátudvarra (Mönchhof), ahol egy magán - igen, jól látja a kedves olvasó - falumúzeumot néztünk meg, ami a múlt századi életet mutatta be, egy komplett falu képében. Mindenhez hozzá lehetett nyúlni, kipróbálni, megnézni.
A viszonylag kis alapterület ellenére van iskola, pékség, rövidárubolt, hentes, jégpince, vámház, határállomás, katolikus templom, evangélikus imaház, kripta, jégpince, kötélverőműhely, stb. Itt található egy leírás a falumúzeumról, itt pedig egy magyar nyelvű térkép hozzá. Érdemes megnézni, ha valaki a Fertő-tó környékén jár.
Kuglipálya
Sziklakert
Tó ladikkal
Délben a gyülekező után buszra szálltunk, és útban Hainburgba megálltunk Pándorfalu (Parndorf) mellett egy római kori császári villa romjainál, amihez rengeteg tájékoztató tábla volt mellékelve, magyarázatokkal és számos ásatási és rekonstrukciós képpel.
Nagyaula
A romok mellett van egy kis kilátó-domb, rajta paddal, ahonnan remekül belátható a romterület. Azért, hogy valami negatívat is írjak, lenyírhatnák a füvet...
Ezután kezdődtek a gondok. Elindultunk Hainburgba, igen ám, de azt nem írta ki a GPS, hogy van egy alagút, ami 3,5 m magas. A mi buszunk meg 3,72... Újratervezés. GPS ott akar átvinni... A körforgalomban kimentünk a következő kijáraton, az meg felvitt a Duna-hídra. Na, ott forduljon meg, aki tud egy ilyen böhöm nagy busszal. Felvetettem, hogy ha már úgyis átjöttünk a másik oldalra, nem ütemezhetnénk-e át a programot, és Orthba mennénk előbb, az úgyis hatkor zár. Dehogynem. Oké, akkor Orth an der Donau, nemzeti park.
Ott se járt korábban természetesen senki, így kénytelenek voltunk a táblákra hagyatkozni - szerencsére Ausztriában nem lopják el őket, és még oda is mutatnak, ahova kell. Meg is lett a kastély, bementünk megkérdezni, hogy ekkora csoporttal bemehetünk-e. Jól is tettük, mert a kiállításra nem mehetett be ennyi ember, csak a szigetre. Viszont egy kedves ott dolgozó férfi felajánlotta, hogy akik tudnak németül, menjenek be, háromkor indul egy csoport, és ők meséljék el a többieknek, mit láttak. Így is lett, mi hárman elváltunk a szigeten a csoporttól, és elmentünk a vezetésre. A többiek meg a parkba, ahol voltak kecskék, teknősök, kígyók, halak, rákok, rovarok, meg úgy általában minden, ami egy ártérben él. Kiállítás. Egy hölgy volt az idegenvezető, aki nem sokat törődött a szép kiejtéssel, de még azzal se, hogy figyel-e rá valaki. Az első teremben egy interaktív színpadi játékot kellett előadni az árterek kialakulásáról, persze segítséggel. Nagyon ötletes mozgatható bábok vannak, mindegyik hátulján leírás, hogy milyen állat, növény van rajta. Innen egy vetítőszobába mentünk, ahol egy fekvő hatalmas képernyő, és egy kisebb fali volt, ami bemutatta a Duna-menti árterület kialakulását, illetve főbb nevezetességeit. A harmadik teremben egy szinte az egész termet betöltő térkép volt, amin az idegenvezető hölgy bemutatta a folyó szakaszait, illetve tartott egy rögtönzött vízrajzi kiselőadást is - itt a közepe táján elvesztettük a fonalat a köbméterben megadott percenkénti vízhozamnál a különböző mederszélességeknél...
Ez is interaktív volt: papucsot húzva lehetett a különböző kinagyított részleteket megkeresni a műholdas felvételen, (világító) nagyító segítségével. A negyedik, és egyben utolsó teremben egy rövid kisfilmet néztünk meg a nemzeti parkról, ez nagyon szájbarágós volt, még egy kisgyerek is értette volna. Innen kiérve megkerestük a csoportot, és amíg ők összegyűltek, megkerestük Kamival a víz alatti megfigyelőállomást, hogy a fő attrakcióból mi se maradjunk ki. Persze azok a francos halak nem folyton elúsztak előlünk?! Aztán futás vissza a csoporthoz, majd buszkeresés. Nagy nehezen meglett mindenki, akkor irány az utolsó állomás, Hainburg an der Donau.
Ez is interaktív volt: papucsot húzva lehetett a különböző kinagyított részleteket megkeresni a műholdas felvételen, (világító) nagyító segítségével. A negyedik, és egyben utolsó teremben egy rövid kisfilmet néztünk meg a nemzeti parkról, ez nagyon szájbarágós volt, még egy kisgyerek is értette volna. Innen kiérve megkerestük a csoportot, és amíg ők összegyűltek, megkerestük Kamival a víz alatti megfigyelőállomást, hogy a fő attrakcióból mi se maradjunk ki. Persze azok a francos halak nem folyton elúsztak előlünk?! Aztán futás vissza a csoporthoz, majd buszkeresés. Nagy nehezen meglett mindenki, akkor irány az utolsó állomás, Hainburg an der Donau.
Patak a kastélyparkban
Európai mocsári teknősök
Víz alatti megfigyelőállomás
Halak
A hídon ment előttünk egy Ford Anglia - aki látta / olvasta a HP második részét, annak ismerős lehet.
Természetesen a GPS még mindig az alagúton akart átnavigálni minket. Az nem igazán jó, keressük meg a híd alatti utat. Na, ez valahogy nem volt kitáblázva. Tehetségesen el is rontottuk a befordulást... Aztán rossz felé indultunk tovább - ezt én néztem el, bevallom töredelmesen - úgyhogy az első kereszteződésben megfordultunk - roppant "szabályosan". Nagy nehezen belőttük a helyes utat, ami történetesen az egész hegyet megkerülte. Viszont így megnéztük Pozsonyt is. A buszon utazó idősebb egyleti tagok nem hitték el, hogy az a sok nem éppen szép kocka Pozsony, hát az hogy kerülne már ide?! És egyébként is, a vár nincs is ott. (Persze, mert a panelektől és a hegytől nem látszik...) Jó, rájuk hagytuk. Nagyjából két perc múlva jobbra feltűnt a ... pozsonyi vár. Erre mindenki: Jééé, az ott Pozsony! Pfff. Ezt mondtuk két perce is... Amúgy nem a házakat meszelik fehérre és van piros cserepük? Csak mert jelenleg így néz ki a vár...
Eme kellemes 17 km-es kitérő után megérkeztünk Hainburgba, meglett a parkoló is, megegyeztünk, hogy bemegyünk közösen a városközpontba, és meglátjuk, mi legyen. Térkép csak nálam volt, így én lettem az idegenvezető. Nos, a város sokkal-sokkal kisebb, mint én gondoltam. Nagyjából öt perc alatt voltunk a városközpontban, ahol kettéváltunk, a vállalkozó kedvűek elmentek megmászni a várhegyet, ami 200 m-rel magasodott a város felett, a többiek, zömében idősebb hölgyek, maradtak velem, és rendeztünk egy rögtönzött városnéző sétát. A plébániatemplomban egy kedves bácsi - aki valószínűleg a sekrestyés volt - nagyon megörült, hogy Szombathelyről jöttünk, és mesélt sok-sok érdekes dolgot a templomról, olyat is, ami nem szerepelt az útikönyvekben. Sőt, annyira rendes volt, hogy felkapcsolta az oltár világítását, hogy teljes pompájában megnézhessük.
Itt egy negyedórát legalább eltöltöttünk, majd elindultunk a Wienertor felé, ami a város nyugati kapuja. Ez is roppant messze volt, olyan két percre a templomtól. Ebben működött a városi múzeum, de szombaton estefelé már nem volt nyitva.
Itt némi nézeteltérés támadt - leginkább a korom miatt - és páran úgy döntöttek, egyedül mennek tovább, mert ők a Dunát akarják látni, meg az Ungartort. Öten indultunk a Fischertorhoz, útba ejtve a Kulturfabrikot, a volt dohánygyár épületét, ami mag kultúrközpontként funkcionál. Mire innen visszatértünk az eredeti útvonalra, addigra hogy - hogy nem, újra vagy tizenöten voltunk. A Fischertort is elértük egy rövid sétával, a beszédes nevű Blutgasse végén állt.
A kapun áthaladva máris a part közelében jártunk, csak közben építettek egy vasútvonalat, így annak boltíve alatt lehet manapság kisétálni a partra. Hatalmas öröm, hogy megvan a Duna, tiszteletét tette a vízen éppen egy Twin City Liner járat is, helyes kis hullámokat keltve.
TCL-járat útban Pozsonyba
A parton ücsörögtünk egy sort, majd visszaindultunk a buszhoz, megkerülve a víztornyot. Időre vissza is értünk, természetesen a várba menők még sehol. Fél óra múlva futottak be, így fél nyolc után indultunk haza.
A Duna Bécs felől - háttérben a Bernsteiner Bundesstrasse hídja
A Duna Pozsony felől - jobb oldalt a sétahajó-kikötő
Víztorony és vasút a busztól nézve
Hainburgi kikötő
A hazaút 145 km volt eredetileg, de persze, hogy nem fordultunk le Edelsthal felé... Így benéztünk Kittsee-be is, ahol rengeteg szélkerék termeli az áramot.
Párszor kereszteztük az autópályát, de sikeresen eljutottunk Mönchhofba, ahonnan már ismerős volt az út reggelről. Végül este tíz körül értünk haza Szombathelyre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése