Erdély - Nagyvárad, Nagyszalonta

6. nap

Nagyváradon a korai kelés ellenére reggeli csak háromnegyed nyolc magasságában volt, pedig már hétkor talpon volt mindenki. Ráadásul úgy kellett mindent összekoldulni, mert mi nyolcra mentünk le, mivel este azt mondták. Így is hamar végeztünk, amíg a többiek pakoltak, mi ettünk. Kicsit előbb indultunk a tervezettnél, megnéztük a városközpontot, ahol este már jártunk, valamint Szacsvay Imre és Ady szobrát. A lányokkal jártunk az előző este nagy derültséget okozó tejbárban is. Meglepetésként feltűntek váradi ismerőseink, hogy megbeszéljék a nyár további közös programjait. Miután a szabadprogramról előkerült mindenki, elindultunk utolsó úticélunk felé, Nagyszalontára, hogy felkeressük a Csonka-toronyban található Arany János Emlékmúzeumot. Szalontára dél körül értünk, ami azért volt szerencsés, mivel így meghallgathattuk a templomtoronyból harangszó helyett hangzó Kossuth Lajos azt üzente kezdetű dalt, majd az ortodox templom játszott egy ismert román éneket. A békesség kedvéért a magyar egész előtt öt perccel hangzik fel, a román pedig egészkor.

A település központi parkjában a templom körül a helyi hírességek panteonja is megtalálható, de azért Arany az abszolút kedvenc. A tér másik végén található a torony, benne a múzeummal. A múzeum vezetője és egyben az idegenvezető kicsit bolondos volt, maga a múzeum érdekes, csak sajnos kevés idő volt rá.

Innen már hazafelé vettük az irányt, a határ után Kondoroson, a csárdánál álltunk meg, ahol mennyei babgulyást ettünk – nem hiába nevezetes hely. Pestig meglehetősen egyhangú volt az út, Kecskeméttől esett, majd Szigetszentmiklósnál, ahol kitettek minket, már sütött a Nap.

Csonka-torony, Nagyszalonta

Körös, Nagyvárad

Szacsvay-szobor, Nagyvárad

Nagyvárad

Városháza, Nagyvárad

Nem, nem Bécsben, hanem Váradon suhan a bimbimbim-villamos

"Holdas" templom, Nagyvárad

Arany János szobra, Nagyszalonta

Kossuth-szobor, Nagyszalonta

Erdély - Székelyudvarhely, Torockó, Kolozsvár, Nagyvárad

 5. nap

Reggel megejtettük az előző nap elmaradt látogatást Székelyudvarhelyen, a Vasszékelynél koszorúztunk és énekeltünk néhány dalt, aztán egy keveset sétáltunk a városközpontban, és a szoborparkot is megnéztük.

Innen Torockóra mentünk tovább, ami a második napon maradt el az eső miatt. Ide egy meglehetősen siralmas állapotban lévő út vezet, de középtájt volt egy rövid szakasz, ami új volt, úgyhogy a jelek szerint már újítgatják. Torockó egyik nevezetessége a Székelykő, ami a település felett található. Mi sajnos nem láttuk, de az elmondások alapján a szikla miatt júliusban itt kétszer kel fel a Nap. Torockó arról is elhíresült, hogy az V. kerület támogatásával felújították a központi utcát, így most takaros házikók sorakoznak a templom és az ortodox templom mellett.

Már nagyon türelmetlenek voltunk, mire továbbindultunk innen, ugyanis a szintén az eső miatt második nap elnapolt tordai hasadék is tervbe volt véve – feltéve, hogy nem ered el az eső. Szerencsénk volt, kisütött a Nap, így a hasadék felé vettük utunkat. Mivel nem esett már egy napja, le is mentünk a hasadékba, de sajnos átmenni nem volt időnk, így csak az első hídig sétáltunk be. Vadregényes a táj, az erdei út mellett sebesen rohan a patak, nagyon kell figyelni, hova lép az ember, mert mindenütt sziklák és kisebb kövek állnak ki a földből. M. néni is lejött velünk, olyan fürgén mászott dombot, hogy alig bírtuk követni.

Miután kisebb nehézségek árán mindenki visszaért a buszhoz, a megfáradt társaság Kolozsvárra ment tovább, ahol egy nagyjából másfél órás városnézést terveztünk. A látnivalók sokasága miatt kicsit hosszabbra nyúlt a séta. Jártunk a Farkas utcai templomban, láttuk Sárkányölő Szent György lovasszobrát, ami sokkal kisebb, mint gondoltam. Innen a főtérre sétáltunk be, a Deák Ferenc utcán át, ahol a Memorandum-emlékmű áll. A főtér környéki látnivalók közül a Szent Mihály templom, a komoly vitákat kiváltó Mátyás-szobor és a római romok mellett a Teleki-palotánál, a ferences templomnál és Mátyás szülőházánál is jártunk – amin román és angol nyelven az áll, hogy egy román volt a magyarok legnagyobb királya.

A házsongárdi temetőbe tervezett séta Kós Károly sírjának felkeresésére redukálódott le, pedig a temetőkben sétálni jó móka, főleg, ha sok híres ember nyugszik ott. Majd legközelebb. Kolozsvár hangulata kicsikét Pécsre emlékeztetett, amiben biztosan az is közrejátszott, hogy öt nap óta ez volt az első város, amit napsütésben kerestünk fel, ami feldobta a hangulatot.

Ezen a napon Nagyváradon volt a szállásunk, így Kolozsvárról még egy kiadós buszút várt ránk késő délután. A szálláson kiderült, hogy az útközben nagy sértődésekkel és veszekedésekkel tarkítva megszült szobabeosztás nem jó, mert nem is olyan elosztásúak, mint amit küldtek… Így jobb híján az udvaron vártuk meg, amíg megoldódott a helyzet. Végül mindenkinek lett szobája, több-kevesebb morgással. Mi végül kilencen aludtunk a kisházban: négyen lent, három plusz ketten fent. Este a fiúk letették a buszt, ami közben megtudták, hogy a rövidnadrágos plébános macskája görbe estét csap, majd vacsorázni mentünk. A hely tulaja egy erősen nemzeti érzelmű jóember volt, aki lángoló küldetéstudattal beszélt szerepéről (ti. a magyar kultúra és identitás őrzéséről), a hazafiasságról, Várad hét királyáról, a rovásírásról, stb. – egészen addig, amíg valaki be nem szólt neki. A vacsora meglehetősen soványka volt az eddig megszokottakhoz képest, és az sem nyert hangszórót, hogy már megint pörkölt volt. Se leves, se desszert, még innivaló is csak víz, nemhogy pálinka…

Szerencsére megjöttek a nagyváradi ismerősök, és megmentették a helyzetet. Heten elmentünk éjszakai városnézésre. A város feletti „gombánál” jó fél órát időztünk, az idő kellemes volt, és a kilátás is szép. Innen lementünk a városba, majd a Kanonok-sortól elsétáltunk a parkon és az egyik főbb utcán át a sétálóutcáig, onnan pedig a Kőrös hídján át a városházáig, majd vissza a szállásra. Persze még mindenki fent volt, és kesergett a sovány vacsorán, meg a szervezetlenségen, de fürdés után azért mindenki kicsit jobb kedvvel ment aludni.

Házsongárdi temető

Vasszékely

Szoborpark, Székelyudvarhely

Székelykő és ortodox templom, Torockó

Torockói utcakép

A tordai hasadék

A hasadékban

Sárkányölő Szent György szobra Kolozsváron

Szent Mihály templom és Mátyás király lovasszobra, Kolozsvár

Erdély - Farkaslaka, Korond, Gyergyószentmiklós, Gyilkos-tó, Békás-szoros

4. nap

Reggel a csoport nagy része, akinek nem volt elég a tegnapi, elment kilencre a mellettünk lévő templomba pünkösdvasárnapi misére. Mi aludni terveztünk, de csak terveztünk. A szomszéd kakasok szerintem fel voltak húzva hajnali négyre, mert minden reggel pont akkor rázendítettek. Háromnegyed kilencig "csakazértis” fetrengtem az ágyban, majd a gyors mosakodás és öltözés után irány a reggeli. Ez azért volt így praktikus, mert ekkora már mindenki a templomban volt, vagy úton oda, így nem kellett sorban állni a két darab wc-ért. Reggelinél Ata, a két sofőr, a szintünkről az egyik férfi és a háziak voltak csak jelen rajtunk kívül. Evés után még egy kör Solo-ra is jutott időnk. A jóból persze mi sem maradtunk ki, ugyanis a templomra kívülről hangszórókat szereltek, mi meg ugye mellette voltunk...

A tervezett tíz órás indulásból tíz negyven lett, mire mindenki mindent összeszedett. Székelyszentkirályon a többiek már tűkön ülve vártak minket háromnegyed órája, mire begurultunk. Tehát eleve késében voltunk – ha a mise nem lett volna, nyolckor indultunk volna, így meg volt vagy tizenegy, mire úton voltunk aznapi célunk felé. Természetesen, hogy Murphy-nek igaza legyen, erre a napra volt az egyik legnagyobb táv beterezve.

Farkaslakára kerülővel mentünk, mert annyira rossz volt a rövidebb út, hogy a busz nem bírta volna. Farkaslakán megkoszorúztuk Tamási Áron sírját és elénekeltük a székely himnusz. Rövid időt kaptunk a vásárlásra, de az elég is volt, mivel túl sok új dologgal nem találkoztunk. Nekem a fafaragások tetszettek a legjobban, de voltak ruhák, terítők, kerámia- és bőráruk, könyvek, merített papír, és persze talponálló. Itt is sikerült a társaság órát nem ismerő részének további negyed órát késni, így már egy órás késéssel értünk Korondra. Józsa János fazekasmesternél álltunk meg, ahol szintén lehetett vásárolni, tényleg szép áruja volt. Az instrukciók szerint a fő térre kellett lesétálni, ahova az utca is vezetett – erre a mutatványra vásárlással együtt kaptunk egy órát.

Sikerült tehetségesen a buszon ragadni, amikor felvittem a vásárolt holmit, így busszal néztem meg a vásárt. Jártunk boltban is, megnéztük a helyi tánccsoportot, és a vásár fő téri részét. Egy nő „elveszett”, vagy fél órát vártunk rá, mire méltóztatott előkerülni. Már meglehetősen morcik voltunk (a három fős ifjúság nevében beszélek) a folyamatos késések miatt, mert mindenképpen látni szerettük volna a Békás-szorost, bár a Gyilkos-tavon való csónakázásról időhiány miatt le kellett mondanunk. Így indultunk hát útnak aznapi célunk felé.

Útközben megálltunk Gyergyószentmiklóson a Tarisznyás Márton Múzeumban, ahol az állandó néprajzi és természettudományi kiállítás mellett éppen egy kávétörténeti ideiglenes kiállítás volt megtekinthető – sajnos kávét nem szolgáltak fel a végén, amit többen hiányoltunk. Amíg bent voltunk, persze megint eleredt az eső, úgyhogy vettem képeslapot a Gyilkos-tóról, biztos, ami biztos.

A tó felé menet a Pongrácz-tetőn álltunk meg legközelebb, hogy fényképezzünk, ugyanis a t1256 méter magasról valami meseszépek a pipáló havasok. Elnézegettem volna még egy darabig, de már így is délután három volt, és a tóhoz még mindig nem értünk el. A selmecbányai kiránduláskor is tartottam időnként attól, hogy nem érünk haza egy darabban a beláthatatlan kanyarok miatt, de itt ez hatványozódott: az még csak hagyján, hogy a szerpentinen nem látom, hogy ki jön szembe, de nem volt szalagkorlát, sőt, helyenként úttest sem, ellenben szembeforgalom igen. Minden tiszteletem a sofőrünké, hogy ezt a hatalmas járművet így átmanőverezte ezen a szakaszon.

Persze megint esett, így se csónakázás, se séta a tóparton, csak a tó megnézése – ami a rengeteg eső miatt igencsak magasan állt, így a kiálló fenyőtörzsek nem nagyon látszottak. Innen felmentünk a Békás-szorosba, szintén egy gyönyörű, ámde veszélyes szerpentinen. Itt, aki akart, átsétálhatott a szoroson gyalog. Naná, hogy akartunk, és a társaság java része is így volt ezzel. A lányokkal sikerült a kb. egy kilométeres távot kb. tíz perc-negyed óra alatt abszolválni állítólag, így a fiúk poénkodtak is, hogy menjünk vissza a felső parkolóhoz, aztán újra le, hátha addigra a többiek is előkerülnek.

Maga a szoros lélegzetelállító, lenyűgöző, no meg vizes és forgalmas. Mindenhol, ahol két kocsinál több is elfér az úton, kirakodóárusok vannak, és igen, van gumiló is. Jó háromnegyed óra alatt mindenki leért a buszhoz, így elindultunk vissza a szállásra olyan hét körül. Útközben megálltunk a zeteváraljai víztározónál a gáton, majd irány haza.

Kőfejtők, dombok, és rengeteg eső – annyi, hogy árvizet is láttunk, amíg a vonat áthaladt. A szálláson meleg vacsora, finom kapros töltött káposzta és sütemény várt ránk.

Víztározó, Zeteváralja

Tamási Áron síremléke, Farkaslaka

Kávéskészlet

Néprajzi kiállítás, Gyergyószentmiklós

Kilátás a Pongrácz-tetőről

Pongrácz-tető

Gyilkos-tó

Sziklák a Békás-szorosban

Ugyanez, távolabbról

Békás-szoros, esőben

Békás-szoros

Esővíz

Erdély - Csíkszereda, csíksomlyói búcsú

3. nap

Ez a nap teljes egészében a csíksomlyói fogadalmi búcsúról szólt. Hajnalban keltünk, reggel hét körül indultunk – utolsóként a faluból, a helyiek gyalog már hajnalban elindultak, és a másik három busz is e lőttünk elment. A Tolvaj-tető ködbe burkolózott, amikor átbuszoztunk rajta, szinte semmit nem láttunk, csak az utat és oldalról egy-egy fenyő körvonalait. Csodálatos látvány volt a párából itt-ott előbukkanó erdő, domboldal, mező. Az egyébként nagyjából háromnegyed órás távot másfél óra alatt tettük meg a forgalom miatt. Nemcsak buszok és autók tömege, hanem számos gyalogos csoport is tartott az úton Csíkszereda felé.

A város újabb fele meglehetősen lehangoló látványt nyújtott: hatalmas kátyúk az úton, lepukkant gyártelepek, panelek sora. A buszok a vasútállomás mellett parkoltak, innen sétáltunk be a városba. Volt szerencsém megcsodálni a Csíksomlyó-expressz érkezését (a Nohab húzta Székely gyorsról viszont lemaradtam), amit nagy örömömre kedvenc mozdonyom, egy Siemens Taurus (a GySEV Liszt Ferenc matricás mozdonya) húzott.

Némi séta után, ami egy kisebb túrával ért fel, mivel a tömegben alig lehetett haladni, elértünk a busztól a ferences kolostorhoz, és a kegytemplomhoz, ahol a világ legnagyobb (2,27 m magas) Mária-kegyszobrát őrzik. Bejutni esélytelen volt a tömeg miatt, így ezt is hozzáírtam a képzeletbeli listához, amiket legközelebb meg kell néznem. Mivel mi nem hoztunk zászlót, a révkomárom-párkányi keresztaljhoz soroltunk be, ami azért volt mókás, mert mellettünk a kőszegiek jöttek. A régi városrész szép, bár rossz állapotú. Itt is volt kirakodóvásár (gumilovat csak egy helyen árultak), a helyi sláger a fejre szerelhető esernyő-sapka volt. A vásár érdemibb részét, a kegytemplom mögötti kézművessort a tömeg miatt szintén esélytelen volt megnézni. Így egy gyors kürtőskalács-beszerzés és az illemhely felkeresése ki is töltötte a kapott egy órát.

Tizenegykor indultunk el a nyeregbe, a kevésbé meredek úton, amit a zarándokok olyan nyolcvan százaléka választott, így természetesen ez is lassan haladt. Felérve a nekünk kijelölt helyet kellett csak megkeresni. AA domboldal szektorokra volt bontva, hogy könnyebb és rendezettebb legyen a koordináció. Mi a domboldal felső harmadában kaptunk helyet. Felfelé menet egy udvarhelyszéki idősebb nő teljes transzba esett a zászlónkat meglátva, és „Magyarország újra egyesül!” – felkiáltással üdvözölt minket. Nem akartuk kiábrándítani, hogy mi nem a Felvidékről, hanem Magyarországról jöttünk…

Remek helyünk volt, láttuk a templomot is, és a többi embert is, no és persze a felhőbe burkolózó hegyeket is. Meseszép látvány volt. Folyamatosan mondták be, hogy kik érkeztek, szinte a világ minden tájáról, Ausztráliától Finnországig. Már éppen elszontyolodtunk volna, hogy minket nem mondanak, amikor sorra kerültünk. Mint kiderült, a harmadik legnagyobb csoport voltunk a magunk hat buszával a két vonat (közel ezerhatszáz fő) és az egyik székely falu után, ahonnan szinte mindenki eljött (2163 főre emlékszem, de lehet, hogy valamivel kevesebben).

A mise nagyjából felénél megadta magát az időjárás, és az addigra összeszedett leégésemet hűs eső locsolta. Ennek azért annyira nem örültem, mert eddig Erdélyben tartózkodásunk összes napján eláztunk. Az eső kisebb szünetekkel estig esett. Az eső ellenére senki sem mozdult, így kettő órára, mire a mise a végéhez ért, alaposan elázott, akinek nem volt esőkabátja. A misét a pápai, majd a magyar, s végül a székely himnusz eléneklésével zárták. Bár a magyar himnuszt is sokan énekeltük, az igazán megrendítő a székely himnusz volt, amit a tízezres tömeg közösen énekelt. Maga a mise nem igazén tetszett, nem szeretem, ha a politikát keverik a vallással, ami az ember magánügye, ám itt ez történt.

Két órára alaposan eláztunk, de ez semmi volt a későbbiekhez képest, amikor lefelé indultunk. A tömeg civilizáltan indult meg lefelé, de az óriási sár, és a domboldalon patakban lezúduló víz alaposan megnehezítette a dolgot. Mi inkább először a hegyen keresztül próbáltunk lejutni, ami a kápolnáig nem is volt annyira vészes, csakhogy az onnan levezető ösvény sárpatakká változott. Páran az erdőn keresztül indultak le, ahol legalább volt mibe kapaszkodni, de mivel térképünk nem volt, nem kockáztattuk, hogy a város másik végén lyukadunk ki. Így hát visszamásztunk a gerincre, majd a főcsapásra, azt követtük egy darabig, de az bedugult a kápolnától levezető út kereszteződésében, és a folyamatos mentőjárás miatt.

Ezért toronyiránt indultunk el az egyik kisebb csoport felé, akik a város egyik szélső utcája felé tartottak, nem pedig vissza a templomhoz. Gyanús volt, hogy igen lassan érnek az utcára, gondoltam, beszélgetnek, vagy eltévedtek. Nos, nem ez volt a gond, hanem az utcát lezáró árok duzzadt patakká, és csak egy keskeny pallón lehetett átkelni rajta. Nem mintha sokat segített volna, ugyanis mire a pallóig elért az ember, már teljesen mindegy volt, mert az alkalmi patak elöntötte a földet is, amin átvágtunk. A pallón átkelve már csak a sáros árok megmászása volt hátra, s az utcán végigmenve a Szék utcára értünk ki, ahol a kirakodóvásár volt.

Mivel ilyen kalandok és a rendíthetetlen eső miatt vásárolni senkinek nem volt kedve, igyekeztünk mielőbb visszaérni a meleg, száraz buszra.

Cselesen egy egyházi dalokat éneklő csoport mögé álltunk be, akiket mindenki megbámult, és utat engedett nekik, így gyorsan haladtunk a tömeg ellenére is. Az utca vége felé kiváltunk, és némi rapid ajándékvásárlás, és eü-i szünet után (az állomás melletti kocsma mellékhelyisége egyszeri, ám maradandó élmény volt) visszatrappoltunk a buszhoz. Az állomásnál volt egy kis kalandunk a Taurus-szal, amit éppen vontattak a szerelvény elejére. Már említettem, hogy Romániában nem nagyon vannak sorompók és jelzőberendezések. Nos, itt se volt, pedig a buszoktól csak a síneken át lehetett eljutni a városba. Visszatérve a mozdonyra, a román tolatómozdony jött, csak jött, de nem jelzett, hogy most tkp. meddig is kíván menni, így az emberek továbbra is a síneken át közlekedtek. Mikor az ösvénytől olyan két méterre volt, méltóztatott végre jelezni. A tömeg megállt, a mozdony el, majd az ösvény után két méterrel megállt. És elindult vissza. Ezt csak nagyjából három ember bánta majdnem, de szerencsére időben rájuk kiáltottak, hogy várjanak. Nos, izgalmas volt, az biztos.

Mire meglett a busz a parkolóban, tényleg mindenünk vizes lett, úgyhogy átöltöztünk és a fiúktól kaptunk meleg kávét is. Nagyjából másfél órát vártunk a többiekre (kb. tíz ember hiányzott, a többiek szintén a száraz buszt preferálták), amíg megérkeztek, beszélgettünk. Este hat táján indultunk vissza a szállásra, Máréfalván a székely kapukat most alaposabban (értsd: nyitott(abb) szemmel) is megnéztük. A hegyi utak csodaszépek, ködös fenyvesek, sziklák, sebesen rohanó patakok közt vitt utunk. Körülöttük minden a zöld különböző árnyalataiban pompázott, hála a kitartó esőnek.

A szálláson meleg vacsora (tárkonyos krumplileves és szezámos rántott hús volt főtt krumplival), a tv-ben a búcsúról készült riport ment, az asztalnál pedig szilva- áfonya és szederpálinka járt körbe. A meggyet már nem vállaltuk be, az maradt másnapra kóstolónak. Ágyikó, alvás.

Csíksomlyói búcsú

Úton Csíkszeredán

Ferences kegytemplom, Csíkszereda

Kegytemplom

Úton a nyeregbe

Csíkszereda látképe a nyeregből

Hegyek, zarándokok

Esőfelhők

Erdély - Kőrösfő, Torda, Székelyszentkirály-Oroszhegy

2. nap

Reggel a csordával együtt keltünk, a gyors reggeli után irány a busz, becuccolás, és usgyi Tordára. Már előző nap is keresztülmentünk Bánffyhunyadon, ahol a bevezető út mentén épülőfélben lévő paloták sorakoztak: többszintes, csicsás, színes, Mercedes-csillagokkal díszített, soha el nem készülő borzalmak. Tényleg.

Útközben megálltunk Körösfőn, a kazettás mennyezetes református templomot kerestük fel, majd a kirakodóvásárt a főút mentén. Itt hamarosan megtudtam, hogy gumiló minden rikító színben kapható, sőt, gumizebra is van, meg virágmintás gumilólány. A településről kifelé tartva elhaladtunk a Kőrös forrása mellett is.

Miután nagy nehezen meglett a megfelelő körforgalom és kijárat, rátértünk az autópályára, s immár tényleg Torda felé vettük az irányt, ahol 1568-ban az erdélyi országgyűlésen törvénybe iktatták a vallásszabadságot. kis kacsázás után a fő tér szélén álltunk meg, ahonnan a szemerkélő esőben a főgimnázium épületéhez sétáltunk el. Itt kellemes meglepetés ért minket, ugyanis az igazgató volt olyan kedves, és beengedett minket az épületbe, miután három nyelven elmagyarázták, hogy miért jöttünk. Sőt, jártunk a díszteremben is, és Pável Jutka néni még a tanáriba is beköszönt. (Pável Ágoston 1911 és 1913 között tanított itt.) Mivel esett, így az aznapra tervezett kirándulás és szabadtéri program elmaradt, csak egy rövid sétát tettünk Torda főterén. Láttuk a Fejedelmek Házát, ami az ótordai református templom mellett áll, de még mindig tatarozzák. (A tíz evvel ezelőtti útikönyv szerint is…) A tér másik végén áll a gótikus-barokk katolikus templom, ama nevezetes országgyűlés helyszíne.

Valakinek volt egy korszakalkotó ötlete a buszon: a bányában nem esik. Így hát átütemeztük kicsit a programokat, és az útikönyvekben nem nagyon részletezett (pedig!) tordai sóbánya felé vettük utunkat. A sóbánya a városon kívül található, egy betonút visz oda. Tágas parkoló áll rendelkezésre, a fogadóépület modern, üveg-acél kombináció. Magyar idegenvezetőnk volt, Lovász Attila.

(Többnapos tapasztalat igazolja, hogy Erdélyben az Attila hihetetlenül gyakori fiúnév.)

Maga a bánya óriási élmény volt. Egy hosszú folyosó vezet le a tárnákhoz – szám szerint három látogatható van: a Mária Terézia, a József- és a Rudolf-tárna. Utóbbi kettő az érdekesebb. A József-tárna visszhangzik. Tizenhatszor jön vissza a bekiáltott hang. Illetve nem mindig ugyanaz, tudniillik, ha az ember azt kiáltja, alkohol, a tárna azt feleli, hol, hol, hol?

A következő tárna felé tartva megnéztünk egy emelőszerkezetet - helyszűke miatt lemaradtam arról, hogy miként is sikerült kilyukadni a székely himnusznál, mindenesetre a kísérőnk elkezdte énekelni (nagyon szép, tiszta hangja van), és hamarosan mindenki becsatlakozott. Különös élmény volt lent a bánya mélyén hallgatni közel ötven ember énekét. Egy járaton keresztül átmentünk a Rudolf-tárnához. Először azt hittük, hogy a hatalmas kerekek és a csille az összes látnivaló. Aztán egy sóból faragott kápolna, és az „urak lépcsője” után megérkeztünk a harmadik tárnához. A felső részére vezetett a lépcső, ahol terasz-szerűen egy kilátó van kialakítva. A többi tárnában nem lehetett lenézni, itt igen, úgyhogy meg is tettük. Nagy volt ám a meglepetés, amikor lenézve nem a nagy sötétséget, hanem egy kivilágított tavat pillantottunk meg, amin éppen csónakáztak! Helyből rávágtuk mi, az ifjúság, hogy csónakázni szeretnénk. Több se kellett, alig vártuk, hogy kísérőnk elengedjen minket, rohantunk is kideríteni, hogyan lehet lejutni. Hát nem ám csak holmi tizenhárom szintes lépcső van, hanem kérem szépen panorámalift. A bányában. Állam leesett. Hát, még amikor lenéztem. Mondták, hogy van lent óriáskerék, de a fene se gondolta, hogy TÉNYLEG van… Konkrétan a tárna aljában egy szórakoztatóközpont működik: van biliárd, teke, foci- és kosárpálya, minigolf, színházterem, csónakázótó, gyerekjátszótér, kápolna, és – óriáskerék. Naná, hogy felültünk rá! Magasra ment, a tizenháromból olyan hét emelet magasságig biztosan. Azt hiszem, kevesen mondhatják el, hogy egy bányában ültek óriáskeréken. A nyolc méter mély tavon való csónakázásra (közepén egy sósziget található) sajnos nem maradt időnk, helyette inkább megmásztuk a lépcsősort. Nagyon meglepődtem, hogy nem fulladok, máskor tizenharmadennyi lépcsőtől is kiköpöm a tüdőm, ha ennyire rohanok felfelé… aztán leesett, hogy SÓbányában vagyok… Ide mindenképpen el kell menni újra.

A városból kifelé tartva megcsodálhattuk a román várostervezés egyik gyöngyszemét: a panelek felhúzása felesleges és drága volt, így amikor elfogyott a pénz, szimplán félbehagyták. Így a Romulus-Remus farkasos körforgalomnál meg lehet csodálni azt a házat, aminek a kétharmadában laknak, a jobb széléből pedig egy fa nő ki. Torda egyébként is érdekes hely, a szépen felújított főteret egy leginkább szocialista műemlékre hajazó izé zárja le – szerencsére elég távol esik tőle, így aki nem sétál el a városházáig, nem látja. Aztán ott van az Aranyos mellé települt borzalmas gyártelep, ami alaposan elcsúfítja a városképet, főként azért, mert rettentően lepusztult.

Az időjárás nem engedte, hogy a betervezett kirándulást megejtsük a tordai hasadéknál, így csak a buszból láttuk a mészkőbe vájt hasadékot. Székelyszentkirály felé tartva ködbe vesző hegyek, sok-sok kicsi gólya, juhnyájak és marhacsordák, bükkösök, az eső és a felhőn átbuszozás maradtak meg az útból.  No, meg a Basescu-átkelők. Ez a vasúti átjáró csúfneve, ugyanis megszüntették a bakterházakat, fény –vagy egyáltalán sorompó viszont nincs. Állítólag a vonat lassít, a kalauz lepattan, veszettül integet a kocsiknak, majd mikor áthaladt a vonat, visszapattan. Mókás lehet, ugyanis Desiro-k járnak arra, amerre mi mentünk, kettőt is láttam. (Nagyváradon meg osztrák alacsonypadlós bimbimbimvillamosokat láttam.)

Három napig Oroszhegyen aludtunk egy családi vendégfogadóban. A vendéglátással nem volt semmi gond (bár szívesen ettem volna valami mást az ismételt bivalypörkölt helyett), csak az infrastruktúrával: tizennégy emberre volt két (!) wc és négy fürdő; a felső szinten, ahol mi aludtunk, nem volt vizesblokk, a szobában meg éjjeli lámpa vagy szekrény, szék.

A csónakázótó szigete a bányában

Kőrösfő, református templom

Kőrösfői ház

Kapu Kőrösfőn

Gumilovak (Kőrösfő)

Református templom, Kőrösfő

A tordai főgimnázium épülete

Torda főtere

Szarkofágok Tordán

Bányató

Vidámpark - tordai sóbánya

Erdély - Nagyvárad, Király-hágó, Kalotaszeg

A múzeum szervezett Pünkösdkor egy hatnapos kirándulást Erdélybe, Pável Ágoston nyomában címmel, felkeresve azokat a helyeket, ahol a fiatal Pável élt és kirándult. Velünk tartott lánya, S. Pável Judit, és a múzeumbarát egyletből is olyan tizenöt fő.

1. nap

Reggel fél kilenc tájt találkoztunk a busszal Törökbálintnál az autópályán. M. néni és M. már nagyon izgatottak voltak, de minden rendben ment, hamar bepakoltunk, aztán indulás tovább a határ felé. Útközben megálltunk Kenderesen az egyik hipermarketnél folyadékszint-szabályozásra, majd Berettyóújfalunál felvettük Atát, az idegenvezetőnket. Ártándnál léptük át a határt, kicsit sokáig tartott, mire befizették a fiúk az útdíjat, de azért sikerült. Bőven benne jártunk már a délutánban, amikor Nagyváradra értünk.

Itt most csak a Kanonok-sort és a rk. püspöki székesegyházat, valamint az abban működő egyházművészeti múzeumot kerestük fel. Az 1780-ban elkészült épületet a legnagyobb barokk templom Romániában. A múzeumban található egy díszes Szent László-herma, számos miseruha, kehely és egy tábori oltár társaságában.

A Király-hágónál megálltunk gyönyörködni a kilátásban – a hegyek teljesen elvarázsoltak, gyönyörű erdők, a réteken legelésző nyájak, szénakazlak, egyszóval idilli volt a táj. Az út teljes hosszára érvényes lett az itt szerzett tapasztalat, mely szerint:

1. Egy lei (itthon olyan 64-70 Ft között mozog) = 100 Ft = 0,50 euró (ami pedig olyan 130-140 Ft-nak felel meg mostanság), legalábbis a WC-s nénik szerint.

2. A romániai gyerekek szeretik a gumilovat. Különösen a rikító színűeket.

3. Havasi méz mindenütt kapható. Ott is, ahol nincsenek havasok.

A Király-hágón átkelve immár valóban Erdélyben jártunk. Némi buszozás után megérkeztünk Kalotaszentkirályra, ahol az aznapi szállásunk volt. Jóféle házi pálinkával és vásárlási lehetőséggel fogadtak minket, valamint megnézhettünk egy jellegzetes kalotaszegi falusi házat. A falu napjainkban tánctáboráról nevezetes. A busz levitt minket a falu alsó részébe, ahol az aznapi szállásunk volt – a csordával együtt érkeztünk, így tehén-tempóban tettük meg az utat. Igen intelligens állatok voltak ezek a tehenek, mindegyik tudta, hogy hol lakik, sőt, az egyik már a kanyarban megeresztett pár múúúú!-t, hogy tudassa gazdáival érkezését, így mire hazaért, tárt kapu várta.

Lovász Andrásnál és feleségénél, Annus néninél aludtam harmadmagammal a 350. számú házban. A pálinka itt sem maradhatott el, utána krumplileves és borjúpörkölt volt, desszertnek pedig almás lepény. Sok finomat ettem már eddig is, de az a krumplileves nagyon-nagyon finom volt, a többiek szerint is, mindenki kétszer szedett. Annus néni nagyon kedves volt, bár sokat nem beszélgetett velünk, hagyott minket pihenni – meglehetősen nyúzottnak nézhettünk ki, főleg, akik hazulról jöttek, ők olyan 630 km-t buszoztak aznap.

Vacsora után tettünk egy kis sétát, jártunk a Kalota-patak partján, és láttuk az 1994-ben felállított Ady-emlékművet is. Fürdés, majd alvás a pihe-puha magas, vetett ágyban.

Római katolikus székesegyház, Nagyvárad

Kanonok-sor, Nagyvárad

Kalotaszentkirály, magyar református templom és a buszunk

Római katolikus székesegyház, Nagyvárad

Kilátás a Király-hágónál

Szénaboglyák, Király-hágó

Kalotaszegi szobabelső

Macsek, Kalotaszentkirály