Memories of Ithilia: Erdély - Csíkszereda, csíksomlyói búcsú

3. nap

Ez a nap teljes egészében a csíksomlyói fogadalmi búcsúról szólt. Hajnalban keltünk, reggel hét körül indultunk – utolsóként a faluból, a helyiek gyalog már hajnalban elindultak, és a másik három busz is e lőttünk elment. A Tolvaj-tető ködbe burkolózott, amikor átbuszoztunk rajta, szinte semmit nem láttunk, csak az utat és oldalról egy-egy fenyő körvonalait. Csodálatos látvány volt a párából itt-ott előbukkanó erdő, domboldal, mező. Az egyébként nagyjából háromnegyed órás távot másfél óra alatt tettük meg a forgalom miatt. Nemcsak buszok és autók tömege, hanem számos gyalogos csoport is tartott az úton Csíkszereda felé.

A város újabb fele meglehetősen lehangoló látványt nyújtott: hatalmas kátyúk az úton, lepukkant gyártelepek, panelek sora. A buszok a vasútállomás mellett parkoltak, innen sétáltunk be a városba. Volt szerencsém megcsodálni a Csíksomlyó-expressz érkezését (a Nohab húzta Székely gyorsról viszont lemaradtam), amit nagy örömömre kedvenc mozdonyom, egy Siemens Taurus (a GySEV Liszt Ferenc matricás mozdonya) húzott.

Némi séta után, ami egy kisebb túrával ért fel, mivel a tömegben alig lehetett haladni, elértünk a busztól a ferences kolostorhoz, és a kegytemplomhoz, ahol a világ legnagyobb (2,27 m magas) Mária-kegyszobrát őrzik. Bejutni esélytelen volt a tömeg miatt, így ezt is hozzáírtam a képzeletbeli listához, amiket legközelebb meg kell néznem. Mivel mi nem hoztunk zászlót, a révkomárom-párkányi keresztaljhoz soroltunk be, ami azért volt mókás, mert mellettünk a kőszegiek jöttek. A régi városrész szép, bár rossz állapotú. Itt is volt kirakodóvásár (gumilovat csak egy helyen árultak), a helyi sláger a fejre szerelhető esernyő-sapka volt. A vásár érdemibb részét, a kegytemplom mögötti kézművessort a tömeg miatt szintén esélytelen volt megnézni. Így egy gyors kürtőskalács-beszerzés és az illemhely felkeresése ki is töltötte a kapott egy órát.

Tizenegykor indultunk el a nyeregbe, a kevésbé meredek úton, amit a zarándokok olyan nyolcvan százaléka választott, így természetesen ez is lassan haladt. Felérve a nekünk kijelölt helyet kellett csak megkeresni. AA domboldal szektorokra volt bontva, hogy könnyebb és rendezettebb legyen a koordináció. Mi a domboldal felső harmadában kaptunk helyet. Felfelé menet egy udvarhelyszéki idősebb nő teljes transzba esett a zászlónkat meglátva, és „Magyarország újra egyesül!” – felkiáltással üdvözölt minket. Nem akartuk kiábrándítani, hogy mi nem a Felvidékről, hanem Magyarországról jöttünk…

Remek helyünk volt, láttuk a templomot is, és a többi embert is, no és persze a felhőbe burkolózó hegyeket is. Meseszép látvány volt. Folyamatosan mondták be, hogy kik érkeztek, szinte a világ minden tájáról, Ausztráliától Finnországig. Már éppen elszontyolodtunk volna, hogy minket nem mondanak, amikor sorra kerültünk. Mint kiderült, a harmadik legnagyobb csoport voltunk a magunk hat buszával a két vonat (közel ezerhatszáz fő) és az egyik székely falu után, ahonnan szinte mindenki eljött (2163 főre emlékszem, de lehet, hogy valamivel kevesebben).

A mise nagyjából felénél megadta magát az időjárás, és az addigra összeszedett leégésemet hűs eső locsolta. Ennek azért annyira nem örültem, mert eddig Erdélyben tartózkodásunk összes napján eláztunk. Az eső kisebb szünetekkel estig esett. Az eső ellenére senki sem mozdult, így kettő órára, mire a mise a végéhez ért, alaposan elázott, akinek nem volt esőkabátja. A misét a pápai, majd a magyar, s végül a székely himnusz eléneklésével zárták. Bár a magyar himnuszt is sokan énekeltük, az igazán megrendítő a székely himnusz volt, amit a tízezres tömeg közösen énekelt. Maga a mise nem igazén tetszett, nem szeretem, ha a politikát keverik a vallással, ami az ember magánügye, ám itt ez történt.

Két órára alaposan eláztunk, de ez semmi volt a későbbiekhez képest, amikor lefelé indultunk. A tömeg civilizáltan indult meg lefelé, de az óriási sár, és a domboldalon patakban lezúduló víz alaposan megnehezítette a dolgot. Mi inkább először a hegyen keresztül próbáltunk lejutni, ami a kápolnáig nem is volt annyira vészes, csakhogy az onnan levezető ösvény sárpatakká változott. Páran az erdőn keresztül indultak le, ahol legalább volt mibe kapaszkodni, de mivel térképünk nem volt, nem kockáztattuk, hogy a város másik végén lyukadunk ki. Így hát visszamásztunk a gerincre, majd a főcsapásra, azt követtük egy darabig, de az bedugult a kápolnától levezető út kereszteződésében, és a folyamatos mentőjárás miatt.

Ezért toronyiránt indultunk el az egyik kisebb csoport felé, akik a város egyik szélső utcája felé tartottak, nem pedig vissza a templomhoz. Gyanús volt, hogy igen lassan érnek az utcára, gondoltam, beszélgetnek, vagy eltévedtek. Nos, nem ez volt a gond, hanem az utcát lezáró árok duzzadt patakká, és csak egy keskeny pallón lehetett átkelni rajta. Nem mintha sokat segített volna, ugyanis mire a pallóig elért az ember, már teljesen mindegy volt, mert az alkalmi patak elöntötte a földet is, amin átvágtunk. A pallón átkelve már csak a sáros árok megmászása volt hátra, s az utcán végigmenve a Szék utcára értünk ki, ahol a kirakodóvásár volt.

Mivel ilyen kalandok és a rendíthetetlen eső miatt vásárolni senkinek nem volt kedve, igyekeztünk mielőbb visszaérni a meleg, száraz buszra.

Cselesen egy egyházi dalokat éneklő csoport mögé álltunk be, akiket mindenki megbámult, és utat engedett nekik, így gyorsan haladtunk a tömeg ellenére is. Az utca vége felé kiváltunk, és némi rapid ajándékvásárlás, és eü-i szünet után (az állomás melletti kocsma mellékhelyisége egyszeri, ám maradandó élmény volt) visszatrappoltunk a buszhoz. Az állomásnál volt egy kis kalandunk a Taurus-szal, amit éppen vontattak a szerelvény elejére. Már említettem, hogy Romániában nem nagyon vannak sorompók és jelzőberendezések. Nos, itt se volt, pedig a buszoktól csak a síneken át lehetett eljutni a városba. Visszatérve a mozdonyra, a román tolatómozdony jött, csak jött, de nem jelzett, hogy most tkp. meddig is kíván menni, így az emberek továbbra is a síneken át közlekedtek. Mikor az ösvénytől olyan két méterre volt, méltóztatott végre jelezni. A tömeg megállt, a mozdony el, majd az ösvény után két méterrel megállt. És elindult vissza. Ezt csak nagyjából három ember bánta majdnem, de szerencsére időben rájuk kiáltottak, hogy várjanak. Nos, izgalmas volt, az biztos.

Mire meglett a busz a parkolóban, tényleg mindenünk vizes lett, úgyhogy átöltöztünk és a fiúktól kaptunk meleg kávét is. Nagyjából másfél órát vártunk a többiekre (kb. tíz ember hiányzott, a többiek szintén a száraz buszt preferálták), amíg megérkeztek, beszélgettünk. Este hat táján indultunk vissza a szállásra, Máréfalván a székely kapukat most alaposabban (értsd: nyitott(abb) szemmel) is megnéztük. A hegyi utak csodaszépek, ködös fenyvesek, sziklák, sebesen rohanó patakok közt vitt utunk. Körülöttük minden a zöld különböző árnyalataiban pompázott, hála a kitartó esőnek.

A szálláson meleg vacsora (tárkonyos krumplileves és szezámos rántott hús volt főtt krumplival), a tv-ben a búcsúról készült riport ment, az asztalnál pedig szilva- áfonya és szederpálinka járt körbe. A meggyet már nem vállaltuk be, az maradt másnapra kóstolónak. Ágyikó, alvás.