Megnéztem tegnap a Szépművészeti Múzeumban a címben említett kiállítást. A bejáratnál morózus tekintetű néni fogadott, majd kétkapus biztonsági rendszeren áthaladva értem be a kiállítótérbe - ahol kb. 20°C volt és elég sötét. Meg roppant idegesítő teremőrök. Most komolyan azt gondolták, hogy betöröm az üveget, és hazaszaladok egy kehellyel? Ezt leszámítva a kiállítás csodaszép, láttam egy részletet a holt-tengeri tekercsekből! Volt még mindenféle gyönyörű dolog: Tórák, festmények, szőttesek, és egy 17. századi Indiában kézzel festett Korán... Az utolsó két teremben modern alkotások voltak kiállítva - a kortárs művészet nem az erősségem, maradjunk ennyiben. De! Volt egy Lilith-szobor. Nos, vele szemezgettünk jó darabig. A fáradt látogató leülhet egy kb. 11 perces videót is megtekinteni Holt-tenger címmel, amiben a Holt-tengeren (ki hitte volna?) csigavonalban felfűzött dinnyék közt egy meztelen nő lebeg. Majd tessék nekem elmesélni a mondanivalóját. Köszönöm. Kifelé ugyanez a kapus megoldás.
Ha már ott voltam, benéztem az antik kiállításra is, de nem voltak kiállítva pikáns amforák, pedig mit kerestem! Az etruszk gyűjtemény tetszett még. A ruhatár felé menet még bementem a ha-a-Szépművészetiben-járok-kötelező egyiptomi kiállításra, és örömmel konstatáltam, hogy megvan a krokodil-, a macska- és a kígyómúmia. Meg, hogy legutóbbi látogatásom óta begyűjtöttek egy szarkofágot múmiástól az OKM támogatásával, ahogy azt a tábla hirdette. Punktum.
Végül, amiről még mindenképpen szót kell ejteni, az a rabszolgavásár.
Idén én is bekerültem a csapatba egy kisebb szerepre, igaz viszonylag későn, mert a többiek már június vége óta próbáltak, én pedig július végén csatlakoztam. Mielőtt bárki hivatásos színészek előadta produkcióra gondolna a sok próba miatt, megjegyezném, hogy itt mindenki amatőr, van köztünk asztalos, tanár, diák, nyugdíjas - csak az író-rendező Kelemen Zoli színész.
Heti négy-öt nap próbáltunk, mindig ott , ahol hely volt: hol a múzeumban, hol a Romkertben, hol másutt. Némi vita, rengeteg nevetés, sütizés és adomázás közben nyerte el a darab idei formáját, néhány, azóta "szállóigévé" lett megnyilvánulás keretében, mint például a "Nincs baj, Ponci!" vagy Rendezőúrtól a "Te Lacikám, kakukkoljál már meg!" Néhány jeleneten még sokadszorra, az előadáson is minimum somolyogtunk, különösen a Mákmákmák-dalon.
A főpróbán meglepően sokan, közel negyvenen voltak, és a visszajelzések alapján jól sikerült - bár erről Rendezőúrnak akkor még más volt a véleménye, mert (nemlévő) haját tépte a kellékek hiányos volta vagy éppen nemvolta miatt...
Az előadások is szépen sikerültek, különösen a vasárnapi, jobbára helyiekből álló közönség "élt együtt" a darabbal, reagáltak a poénokra, tapsoltak, ha zenés betétek voltak.
Nagyon összetartó kis csapatot alkottunk, volt öltöztetés, kellék után rohangálás, ajándékkeresés, csatakiáltás (amiről mi Rebivel lemaradtunk, mert a hajamat fonta...), előadás után nagy ölelkezés, közös felvonulás, együtt ázás. Az előadások az előre megszabott keretek szerint, rendben zajlottak (micsoda hivatalos duma...): tanácskozás, rabszolga bemutatása, marcetinguskampány (copyright Kelemen Zoli), licit,eredményhirdetés.
Kivéve vasárnap. Akkor ugyanis az utolsó rabszolga nem kevesebb, mint 21.000 Ft-ért kelt el! Ez persze borította az egész koncepciót, miszerint Flavius Calmaricus Egoismus marad a Birodalmi Rabszolgakereskedő Kamara elnöke, mivel senki sem érte el a 200 sesterciusos (1 ses. = 100 Ft) eladási határt. Mókás volt látni, hogy a "bennfentesek" hogyan aggódnak, hogy mi lesz most? A hangosítónk, Misi is aggódva integetett a nézőtér másik oldalán felállított sátrából, hogy most mit fogsz csinálni? A színpadon nem láttam, hogy reagáltak, majd valaki írja meg légyszi! Ráadásul már eleve holtverseny alakult ki a negyedik helyen, így a szövegen is változtatni kellett. Nos, ennyi felvezetés után térjünk a lényegre:
szegény Pontius Pilates mégsem vehette át a kamara elnökének tisztét, mert ... nem kopasz. Hje, azok a fránya kamara alapszabályok! (Az eredeti ötletem az lett volna, hogy a lemondás bejelentésétől számított 28 nap a várakozási idő, ami alatt a bejelentés visszavonható, s csak ennek letelte után hirdethető meg az új elnököt megválasztó eladási verseny.)
Volt ám nagy örömködés az előadás után! :))) Megdőlt a néhány éve felállított tizenegynéhány ezres eladási rekord.
Igazán csak hétfőn tudatosult bennem, hogy VÉGE. Egy hónapnyi közös munka után nagyon furcsa volt, hogy se próba, se előadás, se liba, se mák, se banzáj, de még csak szittyás hangulat se, vagy Egoismus jelmezbe rántása. Ha már így szóba került, Zoli igazán kivételes ember, aki nem csupán írója-rendezője évről évre a rabszolgavásárnak (és persze szereplője), hanem a csapat lelke, mindenkivel remekül megtalálja a közös hangot, nyitott mások ötleteire, és sohasem érezteti, hogy ő hivatásos színész, mi pedig csak "egyszerű földi halandók" vagyunk, sőt! Neki köszönhetően vált a rabszolgavásár a karnevál egyik legnépszerűbb műsorszámává, mely minden évben ezreket vonz. Mi mással is zárhatnám soraimat, mint hogy: "Köszönjük Egoismus! Köszönjük, Elnök Úr!"
Idén kifejezetten sok mindent láttam a karneválból, különböző szerencsés és kevésbé szerencsés okok miatt. Következzék tehát egy rövid beszámoló erről a négy napról.
Csütörtök este megnéztük a vásárt, ami minden évben nagyjából ugyanaz, így csak azt kellett felmérnem, hogy amit szeretnék, azt HOL is kell keresni.
Pénteken szép idő volt, az előadások után felvonulás, vacsi, majd visszamentünk páran a Romkertbe megnézni a S.Ö.R.-t. Az eleje nagyon bejött, dőltem a nevetéstől, de az utolsó háromnegyed órában már erősen küzdöttem, hogy ne csukódjanak le a pilláim.
Másnap már reggel látszott, hogy nem kedvelik a várost és a karneválozókat az istenek, mert be volt borulva. Az esti felvonulás helyett a Romkertben ültünk és vártuk, hogy lassuljon az eső - hiába. (Felvonulás volt, de nélkülünk.) Ebből úgy látszik, lassan hagyomány lesz. Mármint abból, hogy a szombati fáklyás felvonulást elmossa az eső.
Vasárnap hűvösebb volt, de ragyogó napsütés, így a déli jósda után elmentünk a gyerekekkel ebédelni, majd a Ferences kertbe megnézni egy fegyverbemutatót és a Collegium Gladiatorium gladiátorjátékát, ami osztatlan sikert aratott ifjabb társaim körében is. Innen vásárolni mentünk, és meglepve tapasztaltam, hogy idén milyen kedvesek az árusok. Persze a törzshelyeinkre is visszamentem, így lettem gazdagabb egy újabb lepkével Miránál, ezúttal feketével. Vettem egy ivókürtöt is, amire azóta is roppant büszke vagyok! Este megvolt az előadás, de erről majd a következő bejegyzésben részletesen! Utána pedig "buliztunk": volt pogácsa (Zoli, üzenem anyukádnak, hogy nagyon finom volt!) pezsgő, bor, a gyerekeknek üdítő, és pár kedves embernek hála a vacsi egy része is eljutott hozzánk a konyháról. Sajnos este még egy előadás volt bent (CS.A.J.), így ki kellett mennünk, de nem jutottunk messze, csak a Sörudvarra, ahol először mi zenéltünk, aztán pedig a Varnyú Country, így vidám táncolással, énekléssel zártuk a karnevált.
Kétévente egyszer sikerül elmennem kedvenc osztrák falumba, Rohoncra. Idén Dincsivel mentünk kettesben, ebből következően oda mentünk, ahova akartunk.
Megdöntöttük az elméletet, miszerint Rohonc öt utcából áll, valamint azt is megfigyeltük, hogy a telefonokat nem igazán zavarja, hogy másik országban járunk - bár Dincs telefonja pont e megjegyzés után váltott át A1-re... Találtunk egy helyes kis parkot is, római oszlopokkal, forrással, tóval, ami nagyon tüchtig volt, pedig majdnem a falu szélén fekszik. A másik nagy pozitívum az volt, hogy a helyiek köszönnek az utcán lófráló idegeneknek, még akkor is, ha kilométerekről lerí róluk, hogy turisták. A tó felé menet van egy házikó, hatalmas kerttel, benne tó, erdő, patak. Kint éppen fényképezni akartam, mikor feltűnt a ház gazdája. Kicsit megijedtem, hogy magánlaksértés lesz, vagy ilyesmi, de a bácsi csak szívélyesen beinvitált minket, hogy tessék csak, nézzék meg a tavat, a hídon át egy ösvényre jutnak, amin végigsétálva a tóhoz jutnak. Leesett állal csak egy gyors Köszönjük!-re futotta, mert a bácsi el is ment.
Lent a tónál minden olyan szép volt, mint mikor legutóbb arra jártam: három oldalról erdő, frissen nyírt gyep, új móló, a gyerekeknek elkerített részen egy rakás új játék, mászókák, csúszdák. A büfénél pedig a hölgy kedvesen, magyar szavakkal tűzdelve meg beszédét szolgált ki. A tó is meseszép, kristálytiszta; utóbbinak hála látszottak a halak - ami természetesen nem tartott vissza a pancsolástól! :))) Továbbra is ez a kedvenc falum odaát!
(Délután még itthon megnéztük a Scapin furfangjainak főpróbáját - erről írtak eleget, tessék a keresőt használni ott a jobb szélen, akit érdekel. Álljon itt csak annyi, hogy a közvélekedéssel ellentétben nekem a tavalyi jobban tetszett.)
" Tegnap lementem barátnőmmel Keszthelyre megnézni a kiállítást.
A kastélyban a bejáratnál azt sem tudták, hogy van ilyen... kifizettették velünk a belépőt, hogy biztos valahol bent van. Aztán egy látogató útba igazított, hogy az udvarról nyílik. Ennyit a belépőről- amit aztán lepasszoltunk két sorban állni nem akaró diáknak. Maga a kiállítás szerintem csodaszép, és a művészek rendkívül közvetlenek, kedvesek. Délelőtt egyikük (Amír Falszafi) tartott bemutatót, majd utána annak, aki kérte, elkészítette a nevét, amit haza is lehetett vinni. Egy másik asztalnál az ebru rejtelmeibe nyerhettünk bepillantást, ahol egy képpel gazdagodtunk. A harmadik asztalnál pedig megnézhettük, hogyan készülnek a díszítések.
Mivel részben az egyetem szervezte, a tanáraim egy része is ott volt - és kellemes meglepetésként ért, hogy odajöttek üdvözölni, és megköszönték, hogy eljöttünk. Sőt, egyikük (أ.د.الكسندر فودر - nem röhög, így volt a könyvben!) egész végig "gondunkat viselte", hogy láttunk-e mindent, kaptunk-e mindent, még ásványvizet is szerzett nekünk... :))) Barátnőmnek, Dincsinek is tetszett a kiállítás, pedig először látott kalligráfiát.
Mindehhez hozzátartozik, hogy a kuvaiti állam finanszírozta a konferenciát, és az október 20-ig látható kiállítást is, valamint az ajándékokat. Továbbá, mint arra volt szíves felhívni figyelmünket professzorunk, a világon először rendeztek ilyen, több ország művészeit felvonultató konferenciát az iszlám világon kívül. (Ezt igazolta az is, amit először nem értettünk, hogy hogyan kerültek ide emberek Londonból.)
Pár fénykép ízelítőül:
Amír Falszafi (Irán) munka közben
Ahmet Choktan (Törökország)
A két elkészült mestermű :)
Adnan Al-shiekh Othman (Szíria) egy kiállított alkotása
Ezt mind ajándékba kaptuk: sál, katalógus a résztvevő művészekről és alkotásaikról, egy festmény, egy kifestő könyv gyerkőcöknek, és a már említett remekmű. :P"
"Engedve a kísértésnek, idén visszajöttem Pestre a Múzeumok éjszakájára. Nem bántam meg, voltam pár olyan helyen, ahova egyébként nem mennék, vagy be se jutnék. Hosszas egyezkedések után a Deák téren sikerült találkoznia mindhármunknak, aztán fel a budai járatra, irány a Vár. Terv a Sziklakórház volt, de már a megállóban találkoztunk egy ismerőssel, aki mondta, hogy ne menjünk arra, négy órát kell állni, mire bejutsz. Jó, akkor hova? Fél nyolctól meg lehetett nézni a Habsburg nádori kriptát a Nemzeti Galériában, elmentünk hát oda, mondván, ott csak nem esik... Innen egy megállót mentünk a busszal, majd a Vár alatt húzódó Kemal Atatürk sétányon át lementünk a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba. Ez nagyon tetszett, majd valamikor tervezem, hogy visszamegyek, mikor nincs ekkora tömeg. Meghallgattuk egyik kedvenc professzorom előadását Neairáról és az ókori prostitúcióról, sétáltunk egyet a kertben, mivel addigra lassult az eső, majd újra buszra szálltunk, és elmentünk a Millenárisra. Közkívánatra nem a Jövő Házába, hanem a Csodák Palotájába mentünk, ami nagy csalódás volt - valahogy már nem hozta egyikünket sem lázba a kísérletezés. Bár azért a kisülés jó volt... :P Innen le a Deák térre, ahonnan már csak ketten mentünk tovább, vissza a Várba, hogy megnézzük, hogy áll a sor a Labirintusnál meg a Sziklakórháznál. Utóbbinál reménytelenül hosszú volt, a labirintusnál meg senki. Hát,menjünk. Mint utólag kiderült, mi a kijáraton mentünk be, azért nem láttuk a sort. :) Bent a kezünkbe nyomtak egy olajlámpást, és indulhatott a túra. Voltunk az őskori, a temetkezési és a történelmi részen is, nagyon komoly volt, koromsötétben, vizes falak közt. Ajánlom mindenkinek,a ki nem ijedős! Ekkor már éjfélre járt az idő, viszont elállt végre az eső, így az egyik sétányon mentünk vissza a buszmegállóba, s innen a Deák térre. Itt még megnéztük a Földalatti Múzeumot, aztán elsétáltunk az Astoriára, ahol kiderült, hogy fél óra múlva jön buszunk. Addig beültünk az egyik török büféhez - itt lett volna lehetőség máshova is menni, nem mint ősszel Bécsben, ahol semmi nem volt nyitva éjfél után, mivel ugye vasárnap volt, csak a törökök... Szóval itt megvártuk a buszt, amin még néhány kolis tartott hazafelé, és fél kettőre haza is értünk. Azóta pihenem a dolgot - kár, hogy holnap vizsgám van..."
Megint kirándulni voltam, a múlt heti Komárom után most Burgenlandban.
Várakat nézni mentünk, voltunk Fraknón, Lánzséren, Kaboldon meg Kőszegen. Nagyon szép helyeken jártunk, erdők, hegyek, patakok között, bár az idő nem volt túl jó. Pár képet beraktam ízelítőül, hátha valaki kedvet kap egy kis várlátogatáshoz.
A válogatás erősen szubjektív, ugyanis Lánzsérba teljesen beleszerettem...
Fraknó vára
Kilátás a bástyáról (Hausberg és az Esterházy-zászló)
"A másik dolog, ami ma eszembe ötlött a buszmegállóban ácsorogva, hogy mekkora az akciórádiuszom. Nem nevet! És nem csak az Asszír Birodalomnak van, hanem nekem is! No, nézzük.
A legtávolabbi pontok, ahol eddig jártam:
Nyugatra:
Budapest-Mauthausen: 418 km (közúton)
Keletre:
Budapest-Hódmezővásárhely: 181 km (közúton)
Heti inga:
Budapest-Szombathely: 227 km (közúton)
Ha Szombathelyt veszem kezdőpontnak, akkor a lista így alakul:
Nyugatra: 292 km
Keletre: 405 km
És Mauthausen-Hódmezővásárhely: 596 km
Ennek a közepe: 298 km, azaz Győr. A Szombathely-Budapestnek is.
Tehát számomra Győr lenne verkehrsgünstig, ha ezeken a helyeken mozgok. Győr középpontból pedig lenne egy kb. 120 km sugarú köröm, meg egy 298 km sugarú. Rengeteget spórolhatnék a vonatjegyen... De nem oda tett le a gólya. Azért ez elgondolkodtató..."
Amúgy nagyon ciki, de még nem voltam Győrben... *pirul*
Sose járok ki a városi (meg semmilyen) ünnepségre március 15-én (se), de idén kivételt tettem, ugyanis nem (csak) a szokásos beszédmondós-fúvószenekaros ünnepség volt, hanem egy előadás is. Aminek megrendezésére egy kedves barátomat kérték fel, így egyértelmű volt, hogy testületileg kivonultunk megnézni. (Meg nyugtatgatni Rendezőurat, ugyanis ilyenkor szörnyen ideges.) Ahogy azt már versben megírták, "fütyülve az esőre" egyre és egyre többen jöttek, merthogy a forradalom eseményeit felidéző színdarab hat helyszínen játszódott, így nem kellett egy helyben toporogni, és nem nyavalygott senki, hogy legyen már vége. Sőt! Jó volt látni, ahogy egyre több ember szája sarkában jelenik meg az aprócska mosoly, hallgatva az előadást. Ami még meglepett, hogy nem voltak bekiabálások, és a Himnusz és a Szózat alatt az első másodperctől kezdve vigyáz-állás (vagy legalábbis nem fél lábon ácsorgás), és sokan még a sapkát, kalapot is levették, pedig éppen szakadt az eső. A tömegben pedig sok rég nem látott ismerőssel is találkoztam, akikkel az egyes helyszínek közt beszélgetni is tudtam, és a nem reprezentatív közvélemény-kutatásom alapján 100%-os volt a siker. Amiben az is közrejátszott valószínűleg, hogy egyrészt az összes városi és megyei képviselő, politikus, miegymás bár ott volt, de ugyanúgy ázott velünk, egyszerű nézőkkel, félretéve erre a másfél órára mindennemű politikát. Másrészt a színészek a még-azért-mindig-újra-és-újra-nagy-csodálkozást-kiváltó-színházunk társulatának tagjai voltak, az igazgatóval egyetemben, aki pedig megtehette volna, hogy hazamegy Pestre a hétvégére a családjához. De itt maradt, és még szerepelt is. Úgy látszik tényleg komolyan gondolta, hogy szeretne a színház részt venni a város életében, és minél több embert behívni az előadásokra. A Cseresznyéskertet már be is terveztük páran, mint az áprilisi kínálat legjobbját. És, hogy az időt se bántsam, el kell mondanom, hogy a végére, a Himnusz alatt kisütött a Nap. Se előtte, se utána, de akkor igen. A helyi internetes portálok egyikének újságírója szerint - aki szintén nagyon pozitívan értékelte az előadást, nem felejtve el megemlíteni, hogy ahogy az utolsó taps is elhalt, és hozták a mikrofont a beszédet mondóknak, azonnal mindenki hátraarcot csinált, és hazament-, szóval ő azt írta, biztos azért jött össze ez a korhű, és amúgy elviselhető idő, mert a rendező úr a színház premier előadásában a sámánt alakítja.... :))))
